„A Lélek pedig azonnal kivitte őt a pusztába.” (12.)
Minden szónak jelentősége van egy olyan szűkszavú és lényegre törő evangéliumban, mint amilyen a Márk, aki nem ereszti bő lére a sztorikat és akiből – sokak egybehangzó véleménye szerint – mások is előszeretettel dolgoztak. Ez mondjuk olyan, mint az MTI, már amikor nem ideológiai alapon szelektál a történések között. Jézust a Lélek viszi ki a pusztába, nem éppen arra járt, nem rosszkor volt rossz helyen, hanem személyiségfejlődésében, a küldetésre való felkészülésében nagyon fontos volt, hogy átélje mindazt, amit a puszta léte és az ott megélt dolgok jelenthetnek neki. Ezért vitte ki oda őt a Lélek, amelyik munkatársa, majd később munkájának Pártfogóként beteljesítője lett. Azonnal vitte ki Őt a Lélek, vagyis rögtön az után, hogy megnyílt a menny, ahonnan a Lélek rá szállt, s ahonnan megkapta a felhatalmazást s a bátorítást: Isten szereti, hiszen a Fia és ez az Isten gyönyörködik benne. Ez egy olyan élmény, ami kell ahhoz, hogy bírja azt, ami jön. A pusztába viszi ki, nem a hátsó kertbe, arra a helyre, aminek a megítélése mindig is izgalmas volt az Istent kereső ember életében, mert ez a hely a „műveletlen” terület, emberkéz nem öntözi, nem gyomlálja és mégis… Mert a puszta a feltételezésekkel ellentétben nem az a hely, ahol a gonosz van jelen – legyünk stílusosak – „pusztán” csak. Hanem az a hely, ahol az ember – már vagy még – nem uralkodik. Ahol nem ő a legerősebb, ahol nem ő diktál, ahol ki van szolgáltatva jónak és rossznak vagy a nagy Jónak és a nagy Rossznak egyaránt. Vagyis az a hely, ahol megtörténhet vele a bármi és az akármi is éppen úgy, mint a semmi. A lényeg pedig itt jön. Olvasd el a folytatást. A Sátán kísérti, vadállatok között él és mégis. Angyalok szolgálnak neki. Mert Krisztus a pusztában is Krisztus és az Atya ott is éppen annyira szereti őt, mint bárhol máshol. Ne félj a pusztába menni. Várnak.
