„Rosszul esik az intés annak, aki letér az ösvényről, pedig meghal az, aki gyűlöli a dorgálást.” (10.)
Sok dolog van, amit már nem gyakorlunk az egyházban (természetesen a valósággal való bármilyen egyezés a puszta véletlen műve és e sorok szerzője nem gondolt konkrét egyházra pláne nem a Református Egyházra) a korrektségen, az igazmondáson, a szereteten kívül és még sorolhatnánk a „mitadtaknekünkarómaiak” listát. Persze vannak helyek, ahol az egyház ennél sokkal jobb, az én szűkre szabott borúlátásom sajnos most ezt mondatja velem (természetesen a valósággal való bármilyen egyezés a puszta véletlen műve és e sorok szerzője nem gondolt konkrét egyházra pláne nem a Református Egyházra). Ma már nem intünk, pedig kellene. Főleg azért, mert az intés nem rólam szól, meg arról, hogy én mit gondolok, hanem arról, hogy az Isten népe bizonyos dolgokat nem tűrhet meg önmaga között. Nem embereket, hanem folyamatokat, döntéseket, mechanizmusokat, mert van olyan út, aminek a vége nem lehet jó. Ha pedig látod, hogy az egyik testvéred az, aki magát Krisztus gyermekének mondja, akkor kötelességed figyelmeztetni, hogy az út, amin jár, az nem az életre és nem „Az Életre” vezet. Mert felelősek vagyunk egymásért, szólni kell, hogy a következő lépés már a szakadék, a szakadék pedig nem élet, hanem halál. Persze, nem esik jól, amikor az embernek szembe kell néznie azzal, hogy az Isten Igéje mást mond és mást követel, de pont ez a jó intésnek az ismérve. Fel sem szabad merülnie annak, hogy ez személyeskedés, vagy egyéni érdekek túltolása, hanem ez életmentő beavatkozás a magunk és a másik üdvössége miatt.
