„Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (25.)
Évek óta látjuk az egyházban (természetesen a valósággal való bármilyen egyezés a puszta véletlen műve és e sorok szerzője nem gondolt konkrét egyházra, pláne nem a Református Egyházra), hogy megy az adok-kapok. Az okát persze nemcsak érteni, de kideríteni sem lehet, egyszerűen csak olyan, mint egy nagyon hosszúra nyúlt tenisz mérkőzés: dög meleg van, a közönség legszívesebben lelépne, de ha már ennyit végigült, akkor csak kivárja a végét, a játékosok minden egyes ütéshez emberfeletti erőt mozgatnak meg, nyögve, izzadva, szóval semmi sincsen már a kezdő szett arisztokratás eleganciájából. Igazság szerint mindenki a végét várja, vagy azt, hogy a Jó Isten hatalmas vihar képében elmossa ezt az egészet. Pedig az Egyház (természetesen a valósággal való bármilyen egyezés a puszta véletlen műve és e sorok szerzője nem gondolt konkrét egyházra, pláne nem a Református Egyházra) az a hely, ahol a legcsodálatosabban és leggyönyörűségesebben kellene az adok-kapok evangéliumi igazságnak megelevenednie. Mert aki ad, minden matek és közgazdaságtan ellenére, minden világi fogyasztói szemlélettel ellentétben, az bővelkedik. Aki ad, annak több lesz. Aki felüdít, vagyis érzelmi dolgokat ad, az-az ember ez által több lesz. Tehát meg is lehet fordítani. Isten feje tetejére állított világában, ha fel akarsz üdülni, akkor üdíts fel másokat. Ha bővelkedni akarsz, akkor adj, ajándékozz, pazarló és nagylelkű módon. Miért? Mert olyan kellene legyél, mint az-az Isten, aki így működik veled is, meg velem is. Ad. Sokat. Rengeteget. Mindent. Akkor mennyivel inkább nekünk is így kellene tennünk, már ha hozzátartozónak gondoljuk magunkat…
