„A becsületesek áldása építi a várost, de a bűnösök szája romlásba dönti.” (11.)
Talán az egyik legnehezebb része a keresztyén ember létezésének, hogy nemcsak „felfelé” kell szeretni, hanem „oldalra” is. Ráadásul ez a kettő nagyon-nagyon szorosan összefügg. Nemcsak a jánosi levelek, de a Szentírás egésze arról beszél, hogy Istent nem lehet szeretni úgy, hogy közben gyűlölöd a másik embert. Sőt! Gyűlölöd a helyet, ahol az emberek és te is élsz. Szeretem az embereket, miközben utálom a helyet, az utcáit, az épületeket, a szagokat vagy az illatokat?! Amikor Isten rendet tett a világban, akkor egy olyan helyet hozott létre, ahol az ember működni tud, mert működnie kell. Ahol a hozzá illő segítőtárssal közösen megélhetik a legmagasabb minőségű szeretetkapcsolatokat. Szóval nem elég becsületesnek lenni, nem elég Istent szeretni, hanem ennek a legegyszerűbb és leglátványosabb jelét kell megmutatnunk: szeretjük a helyet, ahová Isten rendelt minket. Pont azért szeretjük, mert Ő ezt a helyet találta ki nekünk. Ezért az, amik vagyunk az Istennel, az mindig egy helyi közösséget is épít, egy várost, egy települést emel egyre magasabbra és magasabbra. Erkölcsileg, hiszen egyre jobb döntések születnek. Kulturálisan, hiszen minőségi tartalmak jelennek meg a szórakoztató és művelődő térben. Isten népe áldást hordoz és ez az áldás azokra is száll, akik azon a helyen élnek. A bűnösök szája okozta romlás állandóan jelen van, azzal nekünk nincsen dolgunk, nekünk a becsületesség a feladatunk, vagyis az Istenhez való hűség, a küldetésben járás öröme, ami nemcsak épít, hanem felmagasztal és felemel egy egész közösséget!
