„Eresszétek rá a sarlót, mert megérett az aratnivaló! Gyertek, tapossatok, mert tele van a taposókád, csordultig vannak a sajtók, mert nagy a gonoszságuk.” (13.)
Abban biztos vagyok, hogy a nagyközönségnek az a név, hogy Arató András, aki Magyar Elektrotechnikai Egyesület (MEE) Urbanek János díjának büszke tulajdonosa, nem sokat mond. Pedig ezt a neves kitüntetést az MEE olyan tagjainak adományozza, aki az „Egyesületi élet keretén belül a világitástechnika szakterületen kiemelkedő elméleti, vagy gyakorlati tevékenységet folytat”. Szóval András egy vagány villamosmérnök, rengeteg szakmai tudással, de ismertségét mégsem így és ennek köszönheti, hanem jellegzetes mosolya még 2011-ben kezdett vírusszerűen terjedni, a fájdalmát mosollyal leplező internetes mém, „Hide the pain Harold” néven. Ugye így már megvan a fickó?! A mosoly és a kép mögött valójában az a furcsa érzés van, amikor az ember kap valamit, aminek nem igazán tud örülni, de azért magára erőltet egy mosolyt, vagy vigyort, vagy kínos „szájelhúzást”. Az én arcomra akkor ül ez a fajta mosoly ki, amikor valami olyasmit kapok, amit amúgy megérdemlek, és nem esik jól, de azzal tartom magamban a lelket, hogy „legalább jó pofát vágok hozzá”. Persze „Ki mint vet, úgy arat!” tartja a mondás és ez nemcsak Andrásra igaz, vagy éppen rám, hanem az ószövetség legtöbb alakjára is. Egyének és népek esnek áldozatul a saját hülyeségüknek, vagy más rosszindulatának, de általában a sztori végére a kínos mosoly marad vagy még az se, keserű és olcsó vígaszként. A másik oldalról van ebben valami nagyon megnyugtató, hogy az Isten előbb-vagy utóbb, de helyre pakolja a dolgokat meg az embereket. Megfizet, akinek meg kell. A gonoszság nem a végső győztes ezen a világon, s amikor már úgy érezzük, hogy túlcsordul, akkor kell meghallanunk Jóel szavát: Nyugi! Isten majd jön és igazságot tesz. Megvéd és megment. A végén úgyis mindenki megkapja azt, amit Isten tervezett neki… jelentsen ez akármit is!
