„Hét napon át végezzenek engesztelést az oltárért, így tisztítsák meg, és így avassák föl!” (26.)
Most nem számolom össze, hogy mennyi állat mennyi vére kell ebben a sztoriban ahhoz, hogy az oltárt megtisztítsák ezek a jóemberek. Pont úgy, ahogyan Mózes meghagyta nekik, ahol még az is le van írva, hogy ennek az egésznek az-az értelme, hogy az oltár igen szent, nagyon szent, szentül szent legyen. Vagyis alkalmas arra, hogy az egyetlen és igazán Szent megérkezhessen teljes dicsőségében oda. A mi kis hétköznapi aktuális valóságunkban nagyon távolinak tűnik ez az egész, pedig az, hogy mi Isten közelébe mehetünk, az valójában ugyanerre a „mintára” épülve valósulhat meg. Persze a vérengzés nagyon más módon ment végbe, hiszen nem „bakok és kosok vére” folyt, hanem egyetlen egy ártatlan és tiszta bárányé, a tökéletes áldozaté, Narnia oroszlánjáé, aki vállalta a helyettes áldozat számunkra érthetetlen valóságát. Jézus vére kellett ahhoz, hogy a szent és a szentségtelen találkozása megtörténhessen és az ember újra rátaláljon Teremtőjére. Jézus így lép be az életünkbe, így készíti fel és díszíti fel életünk templomát az Istennel való találkozásra. De ezt nem szolgaként, nem törékeny bárányként teszi, hanem királyként, vagy a Királyok Királyaként egyeduralmat, szentséget és engedelmességet követelve. Ez pedig rossz hír az egyház valóságát és napi gyakorlatát tekintve, hiszen nagyon sokszor inkább a mi akaratunk meglétéért lobbizunk és dolgozunk, a saját kis országunk szegényes valóságát akarjuk kiépíteni, az Ő országát teljesen elfelejtve. Olyan dolgokra vagyunk büszkék, amiknek nem sok köze van ahhoz, hogy hányan kerülnek egyre közelebb a mennyek országának valóságához. Itt lenne az ideje, hogy a saját kis földi paradicsomunk építgetésének szomorú valóságából Isten dicsőségének megmutatására és felmutatására koncentráljunk.
