„Nem teszik magukat többé tisztátalanná förtelmes bálványszobraikkal és sok vétkükkel. Megszabadítom őket minden vétküktől, amelyet elkövettek, és megtisztítom őket. Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek.” (23.)
Mindig kihangsúlyozzuk, hogy a Biblia, Isten szava nem életvezetési tanácsadó szöveggyűjtemény, nem is tréneri kézikönyv az élet nevű játékhoz, de még nem is használati utasítás a „mit igen-mit ne” kategóriában. Az üzenet, az evangélium, a jó hír semmi másról nem szól, mint arról, hogy Isten szereti az embert és minden eszközzel megpróbálja magához hívni, visszafogadni, a sok hűtlenséget megbocsátani és boldogan együtt élni, mint régen, a teremtés hajnalán. Végül is az egész Biblia egy nagy kibővített tékozló fiú példázat, aminek a végére rá kell jönnie mindenkinek, az elmenekülő tékozlónak és az otthon maradva tékozlónak is, hogy az Atya semmi mást nem akar, csak megélni velük az örömöt. Az egész csontos látomása Ezékielnek azt gondolnád, hogy majd valami nagyon durva, nagyon újszerű, nagyon trendi valóságra fog rámutatni. Ehhez képest dübörög az örökzöld sláger: „Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek.” Csak akkor már ezt ők is tudni fogják. Megszabadított életük egyetlen mozgatórugója majd a hála lesz. Ennyiben mégiscsak magamra kell rácáfoljak, mert a keresztyén ember életvezetése kb. ennyi és ilyen egyszerű. Többé nem imádok bálványokat, hanem életem középpontjába és a Neki méltó helyre az Isten kerül. Ahogy ez megtörténik megértem a meghívás és megtérés csodáját, s már semmi mást nem akarok, csak hálából Neki élni az életet. Tisztán és szabadon, osztozva Vele és másokkal abban az örömben, ami a megszabadultak és a megszabadítottak öröme. Mert Isten népének lenni ezt jelenti: örömmel és hálával, egymással és Vele, élni, szolgálni, lenni.
