„Nem késik tovább egyetlen igém sem, valóra válik az az ige, amelyet mondok – így szól az én Uram, az Úr.” (28.)
Mondjon akárki akármit, egy étterem vagy egy konyha megítélése nem ott kezdődik, hogy meg tudják-e csinálni a szöcskefarkvéget ehető füsttel és arany szájpadlás bevonattal, hanem, hogy megy e a buggyantott tojás, a szték, meg egy karbonára. Mert a legnehezebb a legegyszerűbbet megcsinálni, sokan ezért nem is kísérleteznek vele. Mert ugye kérem ezeknél az ételeknél az alapanyagismeret, a technika és az a fránya időzítés a lényeg. Szóval amikor betérsz egy átlag magyar helyre, aminek mislen, meg gómijó, meg „édesanyámseenneitt” minősítése van, akkor keress egy tisztességes tésztaételt, amit természetesen száraztésztából főznek, és egyből kiderül mit tud a szakács, a csapat, meg mennyit ér a minősítés. Mielőtt azt gondolja bárki is, hogy elment a maradék eszem, finoman megjegyzem, hogy a keresztyén élet egyik kulcskérdése az időzítés. Ez az al dente keresztyénség, amikor ki kell várnom, hogy Isten szava valóra váljon. Sem előbb, sem később, mint ahogyan azt Ő megígérte vagy megmondta. Nagy kísértés Isten ígéreteit az állandóan türelmetlen emberi „itt és most”-ban számon kérni az Istenen. Még kevésbé van értelme ezt azokon behajtani, akik csak tolmácsolják az üzenetet, s önmaguk nem rendelkeznek azzal a hatalommal, hogy a folyamatokat siettessék. Hiszen azzal, hogy kimondja, biztosan meg is cselekszi, csak az embernek bíznia kell az Isten tökéletes időzítésében. Sem az elodázó kicsinyhitűség, sem a siettető magabiztosság nem fér bele, csak az a reményteljes várakozás, amelyik elhiszi, hogy Aki megmondta, meg is cselekszi.
