„Most pedig, mivel ezeken a vidékeken már nincs feladatom, és sok éve vágyódom arra, hogy eljussak hozzátok, amikor Hispániába utazom, el is megyek hozzátok.” (23-24a.)
Olvasom Pál apostol szavait, újra és újra nekiveselkedek, mert talán ez a legérthetetlenebb, a legkevésbé jól kivitelezhető. Annyi minden van a római levélben, amit meg kell emészteni, fel kell fogni, amivel meg kell küzdeni, aztán jön ez a két mondat. Ugyan, ez csak az apostol útiterve, A-ból elmegy B-n keresztül C-be. Na és? Az apostol úgy indul neki római útjának, hogy azt mondja, ahol most van, ott már nincsen feladata. Vége. Megcsinálta azt, ami rá volt bízva. Mehet tovább. Nekünk keresztyén embereknek olyan távoli és ismeretlen ez, mert mi körömszakadtáig maradunk, mindig van feladat, a szent szolgálatnak soha sincsen vége. Majd minket is a szószékről visz el a rohammentő (meg azokat is, akik hallgatják), ezt nem lehet abbahagyni, nem szabad befejezni, mi lesz az üggyel, aminek munkásai vagyunk?! Pál apostol meg azt mondja, hogy ennyi. Köszi. Most már mehetek hozzátok, régóta vágyok rá, régóta tervezem, itt pedig már nincsen dolgom. Azt hiszem van az a szintű és minőségű munka, ami után nyugodtan és tiszta lelkiismerettel ki lehet mondani, hogy ennyi volt. Nem kell bizonyítsak senkinek semmit, sem magamnak, sem az embereknek és legfőképpen nem az Istennek. Mehetek. Tovább. Feléd. Felétek. Nekem ma az apostol azt üzeni, hogy nem kell belehalni a szolgálatba. Van szerelmem, akivel időt kell töltsek. Vannak gyerekeim, akikkel játszani és beszélgetni kell. Van testem, ami megérdemli a pihenést, a törődést, a szabadságot. Vannak vágyaim, amiket nem kell mindig hátra tennem valami erőltetett küldetéstudat miatt. Nem kell egyből újat keresni, nem kell rögtön újabbat kitalálni, nem kell nyaggatni az Istent, hogy még, hanem néha nyugodtan ki lehet mondani: ennyi volt. Itt már nincsen dolgom. Ez az igazi szabadság.
