„Igazat mondok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem tanúskodik mellettem a Szentlélek által” (1.)
Tolsztoj egyik legjobb, ha nem a legjobb műve a Feltámadás, legalábbis az emberi karakterábrázolások és a lelki mélységek itt sokkal erősebben vannak jelen, mint a másik két „giga” műben. Én amúgy is elfogult vagyok Tolsztoj ügyben, mindig is szerettem azokat, akik érzékenyen tudtak rezdülni nemcsak egyéni, hanem közösségi kérdésekre is. Nyehljudov a főhős nem is akárhogyan rezdül, hiszen amikor meglátja azt a szolgálólányt, akit ő rontott meg és tett tönkre, akkor valami történik benne, amit Tolsztoj így ír le: „…lelke mélyén már átérezte nemcsak tettének, hanem egész semmittevő, züllött, kegyetlen és önelégült életének alávalóságát és aljasságát…”. A lelkiismeret két dolgot tehet: vagy vádol, marcangol, zaklat, megsemmisít és folyamatosan szembesít azzal engem, ami bennem is megromlott. Vagy pedig egyenes „gerinccel” tanúskodik mellettem, ehhez pedig nem vagyok elég én, hanem kell a Lélek és kell az a Feltámadás, ami Krisztusban és Krisztus által történt. Az elmúlt év összes egyházi botránya, legyen az bármelyik egyháztest speciálisan sajátja, de mind-mind arról tanúskodik, hogy lehet Krisztusban hazudni is, magamnak, a közösségemnek, hosszú-hosszú éveken keresztül. Egy dolgot nem lehet: a Szentlélek által hazudni. Mert az Isten Szentlelke által megtisztított lelkiismeret szembe mer nézni hibákkal, tettekkel, szörnyűségekkel, tudva, hogy az ítélet nem őt, hanem azt a Krisztust érte, aki sohasem hazudott, s aki nemcsak igazat mondott, hanem maga volt az Igazság. Mondjatok tehát igazat, Krisztusban, nem hazudva, a Szentlélek által megtisztított igaz lelkiismerettel.
