„De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (27.)
A tanítványok egy büdös nagy vihar közepén hánykolódnak, hatalmas hullámok, erős szél, mindenki kapaszkodik valamibe, még az a gondolat is megkörnyékezi őket, hogy ebbe a kiruccanásba bele fognak halni. Az evangéliumok beszámolói nagyon egységesek abban (ez pedig mindig jó jel az igazságkeresőknek), hogy nem nagyon van kivétel a tanítványok hozzáállásában. Nem arról van szó, hogy a rutinos halászok Péter vezetésével markukba röhögnek a hisztiző Mátén, meg a hajó elejében bentről kifelé „hánykolódó” szeretett tanítvány kékes-zöldes ábrázatán. Mindenki egyformán meg van rendülve a vihar erejétől, a természet nagyságától és az emberi lét egészen icike-picike kiszolgáltatott voltától. Aztán jön Jézus és a rémület még nagyobb lesz. Mert sétál a viharos tenger közepén, nem szörfözik hatalmas hullámokon, nem meglovagolja őket, hanem azzal a természetességgel sétál végig, mint aki felette áll a viharnak, mint aki uralja a teret és az időt, akinek a lába nyomán sima és egyenes út támad, még a háborgó vízben is. A tanítvány tudja, a víz és a háborgó mélység mindig az Isten ítéletének a jele, Noé vagy Jónás, egyre megy, a hullámokat csak áldozattal lehet lecsendesíteni. Ekkor pedig feltűnik a színen „Az áldozat”, az egyetlen igazi páskabárány, aki ki meri mondani magáról azt az „Én vagyok” kijelentést, amit egyedül, csak Isten mondhat ki és ami egyedül képes oldani az ember egzisztenciális szorongását. Az egyedül szent találkozik a sok szentségtelennel és teljesen megdöbbentő módon nem pusztítani, hanem pusztulásával éltetni akar. Az Isten Fia, aki félelmetes erő birtokában van, mindezt az erőt és hatalmat leteszi, hogy megmentse az övéit. Az övéi pedig, ha ezt megértik, akkor az egész életüket hálából neki szentelik, érte élnek, lelkesen szolgálnak, ha kell vízen járnak, ha kell gyógyítanak vagy ördögöt űznek. Vagy beérik szerényebb verzióval és kereszteket biggyesztenek közpénzen szobrokra…