„Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuélnak nevezik majd” – ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (23.)
Amúgy azt gondolnád, hogy amikor a Királyok Királya megszületik, akkor ott aztán minden szipi-szupi, fantasztikus, tökéletes. Angyalseregek fanfároznak, cukiflaffi birkák bégetnek és a „dolcsegabanalájtblú” illatú pásztorok keringőt táncolnak a mirhafelhőbe burkolózott napkeleti bölcsekkel mondjuk napnyugtakor. Hát nem. De nagyon nem. Sem a történések, sem az érzések szintjén az Isten földre jövése nem így működik. Amikor az Isten emberré lesz, akkor annyira komolyan gondolja az emberi oldalt, hogy a sok isteni jel és csoda szinte eltörpül a sok-sok emberi valóság és nyomorúság között. Miközben az állapot áldott, a helyzet mégis áldatlan. Szégyen, titokban elbocsátás, kétely, szembenézés a társadalmi közmegegyezéssel, ezek a kulcsszavak egy nagyon mély és nagyon emberi történet jellemzői. Mint ahogyan a szülés és születés is: nyákos, véres, zihálós, fájdalmas, mert Isten úgy döntött, hogy nemcsak közénk jön, hanem egyenesen belénk jön. Ez a közöttünk és bennünk lévő Isten lesz Immánuel, aki azért van bennünk, mert azt a formát választja magának, amiben mi is vagyunk. Ez pedig azt jelenti, hogy velünk van, hiszen tudja, érti, éli, küzdi mindazt, amit az embernek lenni és embernek maradni jelent. Ez nem ilyen magasröptű dolog, hanem teljesen földhözragadt. Jézusnak is fájt, viszketett, hasított, el tudott indulni és meg kellett érkezzen, volt mosolya, nevetése, mint ahogyan fájdalma, könnyei és üvöltése is. Mindegy milyen helyzetben vagy, gondolj arra, hogy Ő veled van, és gondolj arra, hogy Jézus Istenként van veled, hiszen Ő a velünk lévő Isten!
