„Ne ártsatok a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, amíg homlokukon pecséttel meg nem jelöljük a mi Istenünk szolgáit.” (3b.)
Jókai Mór is azt írta, hogy a legény csak azért házasodott meg, mert az anyja minden áldott nap nyögvenyelőt főzött neki. Aki nem ismerné a nyögvenyelőt, az képzelje el a nagyon, de nagyon elrontott nudlit, gnocchit vagy csak egyszerűen krumplistésztát. Ami ugye túl száraz és túl kemény és hát a lenyelése okoz némi szenvedést az embernek. Biztos vagyok benne, hogy ismerős az érzésnek nemcsak a fizikai, hanem a lelki oldala is, amikor is a nyögvenyelés nem egy ételről szól a szánkban, hanem egy érzésről, egy gondolatról, valamiről, ami ott bent, nem akar „lemenni”. Amikor a Szentírásban először megjelenik a kép, hogy az Isten angyalai megjelölik Jeruzsálemben az igazakat, akkor ott a kritérium a nyögvenyelés, vagyis azokat jelöli meg az angyal, akiket zavar az a sok mocskos dolog, amit ott csinálnak. Egyre erősebben érzem, hogy akármennyire is szeretnénk tenni a körülöttünk lévő undorító dolgok ellen, néha egyszerűen nem megy és semmi sem változik. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne nap, mint nap jelezni, hogy ami van, az nem oké. Nekünk feladatunk és küldetésünk „nyögni és sóhajtozni” a sok utálatos dolog miatt, amit elkövetnek az Egyházban. Ennek az is része, hogy csak az tud bánkódni a sok utálatos dolog miatt, aki önmaga nem követi el azokat, vagy ha elköveti, akkor mély megbánással és a jobb élet igényével folytatja az életútját. A kiválasztásnak ez az egyik legfontosabb eleme: nem vagyunk tökéletesek, de az erkölcsi érzékünknek és a lelkiismeretünknek muszáj a helyén maradnia, ez pedig csak úgy lehetséges, ha intenzív napi kapcsolatba maradunk azzal, Aki képes minden hibánk és mulasztásunk ellenére kiválasztottként és neki elpecsételtként tekinteni ránk.
