„Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljes legyen.” (11.)
Még abból az időből származik a mondás, amikor nem vették át a tinédzser szleng feletti uralmat négybetűs angol szavak hasonlóan „elmés” négybetűs fordításai. Szóval aki nem tud és nem akar a „fakje” (igen ez öt) valóságán túllátni, az nyugodtan lapozhat tovább, a bátrak pedig ízlelgessék: „Drágán szerzett öröm, hamar leszen üröm.” Az üröm a régi nyelvhasználatban – a keserűsége és mérgező alfajai miatt – a szomorúság egyik szinonimája lett. Mint ahogyan a mondás is – amit itt idéztem – arról beszél, hogy van az-az ár, amit, ha megfizetsz egy-egy örömteli pillanatért, lehet, hogy hosszútávon majd rájössz: nem is annyira érte meg. Persze az élet jelenlegi folyása azt mutatja, hogy nem az örömteli élet nagy-nagy masszájába csepegtet a sors egy kis keserűséget, hanem pont fordítva, az alap keserűségbe azért néha-néha egy kis öröm is vegyül. Ez a tipikus „lehetne rosszabb” is a helyzet, amikor valójában azzal teszünk elviselhetővé valamit, hogy azt gondoljuk, a pillanatnyi rossz valójában jó, ha van esély a még rosszabbra. Na ez az, ami tuti nem keresztyéni gondolkodás, hanem valami egészen más, mert a mi örömünkbe nem tud üröm vegyülni. A Szentírás mindig „teljes örömről” ír, hiszen a mi örömünk a „legyőzetett szomorúság”. Ezt kell nagyon-nagyon erősen az elménkbe és a szívünkbe vésni: Krisztus öröme mindig teljes öröm. Hiszen az Ő öröme az Ő győzelméből fakad, ami teljes, ami totális, ami mindent átjáró és megváltoztató. Ez az öröm a keresztyénség és a keresztyének öröme, amibe nem vegyülhet üröm, nem ronthatja el semmi, mert eredője és forrása nem az, amit mi teszünk vagy érzünk, hanem egyedül az, amit Krisztus tett értünk.