esztelen

„Azokat pedig esztelen indulat szállta meg, és arról beszéltek egymás között, hogy mit tegyenek Jézussal.”  (11.)

Ennek a kis epizódnak az egyik nagy magyarázója Richard Rohr, aki a „Férfi útja” című munkájában nagyon alaposan körbejárja ezt a történetet pszichológiai szempontok szerint. Szóval hajrá, hajrá, hajrá, tessék olvasni. Az én szempontjaim most egészen mások, és – önmagamat is meglepve – én most szimpatizálok ezekkel a farizeusokkal. A szitu jól ismert, klasszikus csapdahelyzet, a vallásos elit csőbe akarja húzni Jézust, végre el akarják kapni valami jó kis nyilvánvaló istenkáromláson, aztán mehet a kövezés. No nem szombaton, mert az olyan, mint a „…laposhal, ami Jehovának is ízlene!”. Ok, azt el tudom fogadni, hogy Richard Rohrt nem olvasol, de hogy nem ismered a Monty Python Bryan életét, az mégiscsak „lettenetes”! Persze a csapda megint csak nem működik, sőt, Jézus még erősebben jön ki az egészből, mint ahogyan azt rosszakarói szeretnék. De az esztelen indulat nem ennek szól, nem a csodatételnek, hanem annak, hogy ők minden ilyen helyzetben lelepleződnek. Jézus és a tömeg mindig tetten éri őket és ez eszméletlen haragot generál nemcsak bennük, hanem bennünk is. Jézus Krisztus Ura a szombatnak, a betegségnek, a törvénynek, a szabadságnak és még a lepényhalak is arra úsznak, amerre ő akarja, és ha ő ott van, akkor a kövezés is elmarad. Jézus megjelenik, és minden, amit eddig gondoltunk hitről, Istenről, üdvösségről, az egyszer csak semmivé lesz, és úgy telik meg élettel a halott kultusz, a vallásos üres cselekedet, mint az elsorvadt kézben az erek. Mert valójában Jézus Krisztus miközben elítéli a törvényeskedést, a vallásos rítusok unalmassá merevedett szokásait, ezzel egyszerre elítéli ezeknek cselekvőit is és olyanokat állít előre példaként, mint a sorvadtak, a vámszedők meg a prostik. Mert aki tele van önmagával, azt nem lehet betölteni, akit nem lehet betölteni, annak meg nem marad más, csak az esztelen duzzogás önmaga lelepleződése felett.

Korábbi áhítatok