„Ha tehát most igaz módon és feddhetetlenül bántatok Jerubbaallal és háza népével, akkor örüljetek Abímeleknek, és örüljön ő is nektek!” (19.)
Nem tudom, hogy vajon a képekért felelős kolléga sikeresen jár-e ebben a missziós küldetésben, de én láttam egyszer egy nagyon fárasztó, de idevágó képet. A jól ismert latin mondás volt rajta vizualizálva, egy ló feküdt a hasán, vele szemben egy másik ló ugyanígy tett, s halkan odasúgta egyik a másiknak: Úgy örülök neked! „Similis simili gaudet”, vagyis „hasonló a hasonlónak örül”. Így megy ez mifelénk, legyen szó az emberlétnek bármelyik szegmenséről. Persze ez még lehet jó, nem kell, hogy feltétlenül a szemetet hordja össze a szél. Zsenik a zsenikkel, kedvesek a kedvesekkel, szóval nem is baj, hogy a hasonló képes örülni a hasonlónak. A probléma akkor kezdődik, amikor a hasonlóság alapja, az emberi élet és viselkedés legalja, amikor a hasonló a rosszban éli meg hasonlóságát, amikor a közös bűnök vagy sérelmek adják a hasonlóság alapját. Királlyá tesszük a hozzánk hasonlót, mert ő éppen úgy nem tiszta, mint mi, s akkor végre olyan vezet minket, aki nem különb nálunk. Persze egy ilyen történetnek általában nem lehet jó vége. Ha nem is tűz csap ki az ilyen emberekből, de az önmagunkat emésztés elindul, mert mindig lesz egy-kettő, akinek feltámad a lelkiismerete. Aki érzi, hogy valami itt nem stimmel, s nem lehet teljes öröme a hasonlónak a hasonlóval. Persze, mondhatnánk, hogy örüljenek egymásnak, de közben látjuk, hogy hová is vezet ez az egész. Isten Igéje figyelmeztet: az egymásnak örülésünket meg kell, hogy előzze az-az önvizsgálat, ami engem is meg másokat is az Isten akaratának és törvényének a mércéjén mér meg. Az köt minket össze, ami igaz, ami méltó, ami Isten Igéje szerint való, vagy valami egészen más?! Mi a hasonlóságunk alapja?
