Jó hír?

Ha azt mondom a bűnösnek, hogy meg kell halnia, és te őt nem figyelmezteted, és nem szólsz neki, figyelmeztetve a bűnöst, hogy ne járjon bűnös úton, és így életben maradjon, akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de a vérét tőled kérem számon. (18.)

Figyelem! A következő sorok megzavarhatják egyes emberek hitbeli meggyőződését, illetve jó esélyekkel kizökkenthetnek minket a megszokott kis langyos vallásos kereteink közül. Éppen ezért csak saját felelősségre tessék tovább olvasni. Kohn ébredezik az altatásból a Tel-Avivi Központi Kórház sürgősségi osztályán. Orvosa és jóbarátja Grün ott ül az ágya mellett, sokáig néznek egymás szemébe, s amikor lehet, akkor az orvos baráti és emberi hangon belekezd. – Drága barátom, nem kertelek, van egy jó és van egy rossz hírem. Eldöntheted melyikkel kezdjem. Kohn megilletődve először a rossz hírt akarja hallani. – Nos – különböző nem várt komplikációk miatt – de le kellett vágnunk mindkét lábadat. Hosszú csend után Kohn fájdalmasan nyögve kérdezi: – Mi lehet ezek után a jó hír? – Az – feleli Grün – hogy egyből találtam vevőt a cipőidre! Azt hiszem, hogy a keresztyénség egyik legnagyobb félreértése, hogy nekünk „csak” jó hírünk van. Isten szeret, Isten elfogad, Isten megváltott, érdemes hozzá jönni. Laza kedves üzenet, nyilván azokra fókuszálva, akiket nem akarunk elijeszteni, olyan kis kedves 21. századi fogyasztói sztori. Miközben ez az egész történet a lehető legrosszabb hírrel kezdődik: Bűnös vagy, meg kell halnod. Isten Szent én pedig csontom velejéig szentségtelen. A halál nem a legrosszabb, ami történhet velünk. Ez nagyon rossz hír. Ezek után pedig van egy jó hírem: Isten szeret, megváltott, Jézus Krisztus megtette azt, amire mi képtelenek vagyunk és elvette a világ bűneit, a királyi mennyegzőre hivatalosak vagyunk, még lehet csatlakozni. Nem tehetjük meg, hogy csak a jó hírt mondjuk, nem tehetjük meg, hogy csak olyat mondunk, amihez tapsol a hallgatóság. A teljes igazságot kell mondani, rossz hírt és jó hírt együtt, hiszen a kettőnek együtt van csak értelme. Ráadásul nem azért mondjuk, mert hallani akarják, hanem azért, mert mondanunk kell, hogy az elveszettek ne a mi lelkünkön száradjanak…