R.C.V.H.

„Éppen akkor temettek egy embert, de amikor meglátták a rablócsapatot, belökték azt az embert Elizeus sírjába, és elmentek. Az az ember pedig hozzáérve Elizeus teteméhez, életre kelt, és talpra állt.” (21.)

Nincs erőm nem leleplezni a címben szereplő monumentális skandináv filmeposz tényleges és hosszú címét, amire mindenevő öcsém akadt egy fáradt estén filmek után kutatva. Ez a Radioactive Cannibal Vikings from Hell, aminek gyors tartalmi összefoglalóját most nem írom le, mert nincs neki, ez a cím önmagáért szól elemi erővel. Csak azért akadtam most ebbe bele, mert valahogy ez az élős halottas, esetleg élőhalottas világ még mindig képes egyeseknek felkelteni az érdeklődését, ha nézőként nem is, de – a fent idézett példa alapján – rendezőként biztosan. Igaz a cím alapján nem támogatott az élőhalottas verzió, de ha már azok a pokolból jövő kannibálok, akik egyben vikingek is, radioaktív sugarakat szórnak szerteszét, akkor én feltételezem, hogy valahol fél úton vannak az élő és a halott között. Mivel nem vagyok híve az ilyen félutas megoldásoknak, ezért ki kell, hogy írjam magamból, hogy ekkora őrültségek csakis a filmvásznon jelenhetnek meg, mivel az élet nem így működik. Vannak az élők, aztán amikor meghalnak, akkor meg vannak a halottak. Aztán persze megeshet az is, hogy megtörténik a csoda (mint ahogy ez a film is kapott szavazatokat az IMDB-n, mindenevő öcsém szerint az a pár szereplő lájkolta magát, aki túlélte a forgatást), mivel az Istennek semmi sem lehetetlen és a halottból újra élő lesz. De akkor sem valami félutas furcsa lény, hanem marad az eredeti kategória: vagy élő, vagy halott. Reményeink szerint ez a csoda egyszer velünk is megtörténik, hiszen ezt ígérte az, aki képes meg is cselekedni, hogy a halottból újra élő legyen!