hemendegz

„Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát akartok a tanítványok nyakába tenni, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni?” (10.)

Valahogy úgy volt, hogy a disznó meg a tyúk igen jó barátságba került egymással, s együtt voltak mindig, no nem sülve-főve, de lépten-nyomon.  A disznó engedte, hogy a tyúk kicsipegesse a neki tetsző falatkákat a moslékból, a tyúk meg hálája jeleként tisztogatta a disznó (mert ugye mangalica volt a szentem) bolyhos szőrét. Amikor már nem volt maradásuk a gazda udvarában, akkor együtt kerekedtek fel, hogy nekivágjanak a világnak, s mindazoknak a kihívásoknak, ami barátságukat érheti. Sok országot világot bejártak, sok mindent láttak, míg egyszer el nem jutottak egy nagyon-nagyon szegény vidékre, ahol furcsa mód csak gyerekek éltek felnőttek nélkül. Na de milyen gyerekek! Csupa csont és bőr volt mindegyik, hisz dolgozni nem tudtak, s így enni sem, mert nem volt mit. Egymásra nézett a tyúk s a disznó, s érezték, itt bizony valamit tenniük kell, hiszen nem volt ezeknek a szegény éhező gyerekeknek reményük rajtuk kívül. A tyúk felrepült a disznó hátára, s nagy kotkodácsolással maguk köré gyűjtötte az éhező gyerekeket, s a következőt hirdette ki: – Kedves gyerekek! Nyugodjatok meg, nem lesz semmi baj, mert én és az én barátom úgy döntöttünk, hogy segítünk nektek, s most az egyszer igazán jól lakhattok. Legyetek türelemmel, nemsokára étel kerül elétek! A disznó nagy lelkesen bólogatott a tyúk szavaihoz, majd a beszéd végén halkan megkérdezte tőle: – Te tyúk pajtás, mit fogunk nekik főzni? – Hát – felelte a tyúk – , ahogy így nézem magunkat, én egy jó sonkás tojásra gondoltam. Akinek van füle hallja. Akármilyen nemes is a szándék, de csak olyan igát akassz a másik nyakába, amit te magad is el tudsz hordozni…