Először!!!

„A tanítványok pedig valamennyien elhatározták, hogy aszerint, amint kinek-kinek módjában áll, valami segítséget küldenek a Júdeában lakó testvéreknek.” (29.)

Először! Ebben a szóban annyi minden benne van, minden, amiért talán érdemes embernek lenni és maradni. Amikor először érzed a tavasz illatát, és reményt kapsz, éledsz, végre lerázhatod a téli fásultságot. Amikor először lát a kisgyermek havat és nem tudja hova tenni, mi is az a furcsa hideg valami, ami egy pillanat alatt olvad semmivé a kezében. Először csókol meg az, akit szeretsz, és minden ízt és érintést örök emlékként viszel magaddal. Először szerelmesnek lenni, de úgy igazán, elvtelen, rációkat nélkülözve engedni, hogy az érzések vigyenek előre. Először átélni a születés csodáját, látni, ahogy egy kis pocaklakó, egyszer csak rád is hasonlít. Először. Végig kísér minket a szó. Először felsírni, először levegőt venni, először átélni valakinek az elvesztését, először szembesülni mindazzal, ami a létezés. De mindközül, az összes először közül, számomra a legcsodálatosabb az, ami a bibliai szövegben a fenti igének az előzménye, de értelmét tekintve inkább a következménye lehet. „A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.” (26v). Először keresztyén. Vagyis, ezek a görögök összefogtak a zsidókért (hogy értsd az összefüggést, mintha a lungo drom gyűjtene a magyar gárda új egyenruhájára), mindenki, ahogy és amennyit csak tudott, hogy segítsenek. Pedig a származásuk, a hátterük pont nem ezt diktálta. Óriási szakadék tátongott közöttük, térben, gondolkodásban és még a kultúrájukban is, nagyon messze voltak egymástól. De először keresztyének voltak, akik segítenek más „először keresztyéneknek”. Persze tudom én, hogy ott hívták őket először keresztyéneknek, de merj ebben többe látni. Mindenekelőtt Krisztust követőnek lenni. Vagyis ez megelőz mindent. Először keresztyén. Még én is csak tanulom. De csak egyszer ezt mondanák rólam…