Buzdí-tó

„A törvény és a próféták felolvasása után a zsinagóga elöljárói odaküldtek hozzájuk, és azt üzenték nekik: Testvéreink, férfiak, ha van valami buzdító szavatok a néphez, szóljatok!” (15.)

Ritkán merek hangot adni személyes életem aktualitásainak, de tegnap olyan történt velem, ami ritkán szokott. Elmentem a vizek városába, ahol különös inspirációt kaptam, na persze nem a tavaktól, hanem az ott lévő emberektől. Részt vettem ugyanis egy olyan református istentiszteleten, amin megtörtént minden, amitől az egyház igazán Egyház. Először is találkoztam egy rakás kamasszal (pár százan voltak, szóval nagy rakás volt), akik szépen és igényesen énekeltek, tiszta szívvel és teli torokból. Nem tüntettek, nem hisztiztek, hanem énekeltek, magasztalták a Mindenség Urát! Aztán volt ott felnőttkeresztelés, konfirmáció (akinek nem ismerősek ezek a szavak keressen rá wikin, egész fogyasztható), igehirdetés és úrvacsora. Minden történést ugyanaz az egy dolog kötött össze: valaki szólt. Tele volt a sok önmagában furcsa és üres keret a legminőségibb tartalommal: beszélgettünk. Szólt az Isten és mi válaszoltunk rá. Kérdezett az ember, s a másik ember válaszolt rá. Nagy dolgok, csodák mindig ott történnek, ahol a szó elindul a maga útján. Persze nem mindegy, hogy milyen szó, mint ahogyan az sem mindegy, hogy kinek a szava! Mi tegnap így csináltuk: Miután az Isten szólt, hiszen felolvastuk a „törvényt és a prófétákat” utána megszólalhatott az ember. Csengő hangú fiatalok, remegő hangú idősek egyformán szólaltak meg, válaszolva az Istennek és válaszolva egymásnak. Hangjukból az a buzdító szó áradt, ami szólt az apostolokból, szólt az egyházatyákból, s ami szól mindenkiből, akinek van buzdító szava a buzdító Lélektől! Fiatalok! Ott és bárhol ezen a világon, rajtatok a világ szeme! Merjétek elkérni a Lélektől ezeket a szavakat, s aztán ne tétovázzatok, hanem szóljatok! Hozzá és egymáshoz…