A pokol kapui

„Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott már kezdetben Isten arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen magának.” (14.)

Csak úgy beszélgettünk magunkról, a munkánkról, meg közös szenvedélyünkről: az Egyházról. Próbáltuk érteni, hogy mi is ez az egész, vagy mi kellene, hogy legyen!? Persze aztán amikor szóba jött az a sok minden, ami nem működik, akkor azzal hessegettem el a fenyegető vég rémképét, hogy Jézus végül is megígérte, hogy a pokol kapui sem vesznek diadalt rajtunk. Ő erre rám mosolygott, megigazította a szemüvegét és azt mondta: Az ígéret úgy hangzott, hogy az Egyházon még a pokol kapui sem vesznek diadalt, de ez nem azt jelenti, hogy ez a te egyházad lesz, hanem hogy Egyház mindig lesz. Akkor persze tiltakoztam, ma már sokkal tisztábban látom, hogy mennyire igaza volt, azt hiszem ő volt közülünk a legbölcsebb. Jól látta, hogy Isten lényéből és eredeti teremtő szándékából fakadóan mindig gondoskodni fog arról, hogy neki választott népe legyen. Mindig lesz Egyház, amelyik kiválasztatott, amelyik kihívatott, s amelyik minőségi szeretetkapcsolatra rendeltetett. Ez nem rajtunk embereken áll vagy bukik, hanem Isten kiválasztó kegyelmén, aki, ha kell, akkor onnan is népet szerez magának, ahonnan mi nem is gondolnánk. Fontos ezt észben tartanunk akkor, amikor eltelünk önmagunk kiválasztottságának tudatával, vagy abba a hamis elképzelésbe ringatjuk magunkat, hogy bármit megtehetünk, hiszen mi vagyunk azok. Nem-nem. Tessék csak visszaszállni a földre és újra átgondolni mik is vagyunk és mire is rendeltettünk…