Növekedés

„Az Úr pedig egyre növelte a hívők számát férfiak és nők sokaságával.” (14.)

Néha csak megállok és csendben figyelem őket. Változtak-e és ha igen, mennyit az évek alatt? Az arcvonásaikat, a mozdulataikat, mindent, amiben felsejlik valami abból, mi régen volt. Nem nosztalgiázni akarok, hanem beazonosítani: kik is ők és mennyi közöm is van hozzájuk? Aztán persze megtalálom bennük mindazt, ami megvolt már egészen pici gyerekkorukban is, s örömmel nyugtázom: ők még mindig a gyermekeim és én még mindig az apjuk vagyok. Egyszerűen csak annyi változott, hogy nőttek, s ez a növekedés az, ami néha elbizonytalanít engem. Mert hozzászoktam, hogy én uralom a növekedést a saját életemben. Ha megtakarítok, több pénzem lesz, ha jól osztom be az időmet, akkor több jut belőle arra, amire szeretném. De abban a pillanatban, amikor a növekedés egy másik életben következik be, rá kell jöjjek: nekem ehhez nem sok közöm van. Persze dolgozom rajta, mindent megteszek érte, de mégsem az én kezemben van a növekedés mértéke. Nem árt ezt észben tartanom akkor, amikor emberekkel vagy éppen közöségekkel élek és dolgozom együtt. Alázatra és hálaadásra indít, hogy a növekedést nem én adom, hanem az Isten. Ez megóv a gőgös vállveregetéstől, és egyben erőt ad, hogy merjek könyörögni Hozzá, aki a növekedést adja.