Neingag

„bosszankodtak ugyanis azon, hogy tanítják a népet, és azt hirdetik, hogy Jézus által van feltámadás a halálból.” (2.)

Na, az úgy volt, hogy ballagó negyedikesek sok-sok együtt töltött bonyolult év után, felhőtlen örömmel próbálták megünnepelni távozásuknak lehetséges előestéjét, s erre a kis minijúniusfesztre meghívták az osztályfőnököt is. Aki, nyilvánvalóan a benne felgyülemlett jogos, vagy jogtalan sérelmek hatására, finom távirati stílusban koptatta le a rábízott ifjakat, mondván: a közös evés-ivás már nem tartozik bele a pedagógusiéletprogramba. A csapból is az folyik, hogy mennyire fontos a nevelés, az oktatás, meg, hogy ha mi nem tanítjuk meg a gyerekeinket, akkor megtanítja más. Ha pedig nem tanítja meg az a más, akinek tiszte és feladata lenne, akkor megtanítja a közösségi média: fészbúk, meg a nájngeg, meg ki tudja még mi. Távirati stílusban küldjük el a ránk bízott fiatalokat, akkor, amikor komfortzónán kívüli kérdéseket tesznek fel nekünk. Idegesek és bosszúsak leszünk, mert talán nem tudunk, vagy nem akarunk válaszolni. Ne tévelyegjetek. Amikor a gyereked kérdez a szex szépségeiről és te nem mondasz neki semmit, majd elmondják neki „csúnya” weboldalak az árnyoldalakat. Amikor inni akar veled és te nem tanítod meg méltósággal inni, majd megtanítják a haverok méltatlanul. Amikor Istenről kérdez, vagy az örökélet felől, s neked lövésed nincsen mi az, akkor majd elmondják azok, akiknek van vmi közük hozzá, de akkor ne csodálkozz, hogy semmi kedve sem lesz utána beülni „atyái” templomába. Ki tanítja a népet és miről? Milyen erővel és milyen hatalommal? Mikortól fogva és meddig? Te tanító vagy? Csak csendben bosszankodó? Te mit hirdetsz?