Készülődés

“Ezek valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt.” (14.)

Együtt vagyunk, egy helyen, bezárkózva, várjuk a megígért pártfogót. Kicsit kusza minden. Meghalt aztán feltámadt, aztán itt volt és beleéltük magunkat, aztán megint elment. Mi meg csak álltunk ott és néztünk az ég felé, bambán és csodálkozva, aztán az a két angyal is. Annyira ciki ez az egész. Most itt ülünk mert nem merünk kimenni, azt sem tudjuk mi lesz, Júdás kinyírta magát, mi meg próbáljuk valahogy összetartani ezt a csapatot. Majd talán Péter lesz az, aki tovább viszi ezt az egész ügyet… talán… nem tudom. Azt sem értem, hogy mit kezdjek ezzel az egésszel. Itt imádkozunk, éneklünk, jópofizunk, miközben annyi minden van, amiről beszélnünk kellene. Ameddig Jézus itt volt, nem hoztuk elő ezeket a kérdéseket, de egyszer muszáj lesz beszélnünk róla. Péter, a nagy Péter, a biztos szikla, aki megtagadta őt, most meg csak bámul maga elé. Tamás, mekkora arca volt, majd ő belefúrja az ujját a sebbe. Na szépen vagyunk. Az is annyira érthetetlen, hogy Jézus Jánosra bízta az anyját, hallottuk, közben meg itt vagyunk mi is. Nem bírom ezt a csendet. Miért volt ez neki annyira fontos, hogy itt legyünk, hogy csendben legyünk, hogy így várjuk a Lelket?! Nem bírom tovább… muszáj odamennem és bocsánatot kérnem, muszáj megszólalnom. Talán azért akarta… igen talán ez volt a célja. Hogy megbeszéljük, ami történt, hogy megbocsássunk, hogy bocsánatot kérjünk, hogy rendezzük mindazt, ami bennünk van… – Péter! Ne haragudj… mondhatok valamit?