Önazonosság

„de amire eljutottunk, ahhoz ragaszkodjunk” (16.)

Néha azt érzem, hogy egy Kazinczy veszett el bennem, különösen is akkor, amikor az agyam kicsit előrébb jár, mint a szájam (ugye ez a szerencsésebb verzió, fordítva igen nagy bajom lenne belőle) és nyelvújítókat meghazudtoló módon termelek ki magamból szavakat. Néha azt érzem, kell is ez a fajta spontán kreativitás, mert vannak szavak, amikre nincsenek szavaim. Ilyen például az identitás, aminek egy szerencsétlen megfelelője lett a magyar „önazonosság”, ami nem teljesen fedi le azt a jelentéstartamot, amit az eredi szó jelöl. Persze sok mindent javasolnak helyette: láttam már a „hovatartozást”, vagy olvastam az „ugyanazságot” is. Ez az utóbbi tetszik a legjobban. Mert az, hogy én „én” vagyok, illetve az, hogy én „én” tudok lenni, döntő fontosságú a létezésünk és a boldogságunk szempontjából. Nagyon mély és sokrétű ez a téma, most csak arra a pici szeletkére van idő (na jó karakter), amit az apostol tesz elénk. Az „ugyanazságunknak” az is nagyon-nagyon fontos része kell legyen, hogy a felismeréseink és a megéléseink nem mehetnek szembe egymással. A régi fordítások még mertek arról beszélni, hogy „ugyanazon értelemben legyünk”, vagyis az egyén és a közösség felismerései, hite, lelki megélései összhangban kell álljanak a tetteivel. Ezt még csak bonyolítja az a felismerés, hogy ezt nemcsak egyéni, hanem közösségi szinten is produkálni kell. Önazonos emberek önazonos közösségeket működtetnek, alkotnak, s abban érzik jól magukat. Ahol a hit és felismerés ugyanaz, mint a tett és a cselekedet. Mert a szellemi és lelki felismeréseinkhez a tettek mezején kell ragaszkodjunk…mindannyian…