Öngól

„Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.” (13.)

Épp a MAN püföli el a CHE-t (hölgyeknek és nem focirajongóknak a teletext 323. oldalán feliratoztuk az előbbi rövidítést, ami két focicsapatot takar…), és ahogy így fél füllel hallom a meccs hangjait, már várom, hogy a riporter felkiált: Micsoda balszerencse! Öngól! Mert nincs nagyobb balszerencse, mint az, amikor a játékos véletlenül – nagyon elvetemült esetben szándékosan – a saját kapujába rúgja a labdát. Különösen is akkor, ha ezen a győzelem, vagy netán a továbbjutás múlik, nem is beszélve a szégyenről, ami az öngólt szerző játékost még nagyon sokáig elkíséri. Ha ezt a képet átfordítjuk egy kicsit a saját életünkre, akkor szinte valamennyien emlékszünk ilyen öngólokra, amiket saját magunknak rúgtunk. A keresztyénségnek is vannak ilyen óriási öngóljai, amik sajnos néha nagyon rossz eredményhez vezetnek, sokszor csak ezek miatt állunk vesztésre. Hányszor hallottam azt, amikor keresztyének széttárták a karjukat, egy-egy szörnyű tett után és azt mondták: sajnos csak emberek vagyunk, túl nagy volt a kísértés, nem tehetek róla, én csak jót akartam… öngól. Hatalmas és a saját kapunkra. Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket! Ez Isten véleménye a kísértésről, annak mértékéről és kibírhatóságáról. Talán emlékeztek arra, hogy ez a duma már Ádámnak sem jött be, Éva lőtte a kettesszámú öngólt, a kígyónak meg nem osztottak lapot, de ha lehetett volna, ő meg a kis gonosz hangra keni a fejében… Isten nem ilyen és nem így játszik. Nem hagy cserben, hűséges, és a szabadulás alternatíváját is megteremti, de döntened, választanod neked kell. A „nagy volt a kísértés” nem mentség, sőt! Öngól.