Watchmen

„Ezután szemmel tartották őt, és kémeket küldtek utána. Azok igazaknak tettették magukat, hogy Jézust egy kérdéssel tőrbe csalják, és átadhassák a hatóságnak és a helytartói hatalomnak. (20.)

Ritkán ugrunk fejest ilyen típusú mélyvizekbe, de most sajnos muszáj lesz, különösen is azért, mert egyre több filmnek halasztják el a premierét, így a régi jó dolgok között kell válogatni, ha nézni akarunk valami értelmeset. A napokban újra rábukkantam Zack Synder életművére és szomorúan vettem tudomásul, hogy sikerét annak köszönheti, hogy tudatlanok és műveletlenek vagyunk. Mert – miközben egyesek az egekig magasztalják – akik valaha a kezükbe vettek egy igazi Alan Moore képregényt, azok tudják, hogy mind megfilmesíthetetlen. Persze van az a pénz, gondoljunk csak a Szövetségre, a V, mint vérbosszúra vagy az emlegetett Zack Synder által elszúrt Watchmenre. Aztán persze később sem lett jobb a csávó, talán az Acélember eldöcög, de ott még Nolan fogta a kezét, később aztán a teljes érdektelenségbe fulladt az általa rendezett DC hősök csatája. Gondoljunk csak Szupermanus és Betmanus összeborulására édesanyukájuk neve felett. Nem, hogy nem epic, hanem egyenesen szánalmas. Mindegy. Rendezni tudni kell, ami néha arról is szól, ami a mi Zackünknek nem nagyon megy, hogy nem kell mindig a saját képi világunkat rátolni mindenre, néha hagyni kell, hogy valami csak annyi legyen, mint ami. A most olvasott forgatókönyv tökéletes rendezés, zseniális színészi játékot feltételez, végig feszültséggel teli cselekményszál, és nincsen túlrendezve, engedi „csak úgy” történni a dolgokat. Kémek, akik eljátsszák, hogy nem azok, megfigyelnek, hátha ki tudnak provokálni egy kis hibát a Messiástól. Mennek vele, követik, hallgatják, észnél vannak, próbálják tőrbe csalni. Persze nem sikerül. Ugyanakkor egy jó film elkísér, kijön veled a moziból, a történések tovább történnek, de már nem a szemed előtt, hanem legbelül,  és felteszik neked a kérdést: Te miért követed Jézust? Kinek és mit akarsz bizonyítani?