Psalmus

„…földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.” (44.)

Egyszer már be mertem vallani, hogy még ifjúkorom derekán, amikor könnyed életet éltem és bohó módon habzsoltam az élvezeteket, énekeltem egy nem is akármilyen kórusban. Sok szép dolgot tanultunk, nagyon különleges helyekre is eljutottunk koncertezni, sok mindent tapasztaltam meg ott a közösségről, a magyarságról no és az alkalmas időről. Most ez utóbbiról szeretnék megemlékezni, amikor is több kórussal együtt a zeneakadémián énekelhettük Kodály Zoltán monumentális művét, a 54. zsoltár kvázi szabadfordítását, a Psalmus Hungaricust. Mint minden ifjúsági kórus, mi is ettünk- ittunk koncert előtt, persze tudtuk mi, hogy szénsavasat nem szabad, de mint említettem, ifjú voltam és bohó. Aztán persze a koncert kellős közepén éreztem, hogy ebből bizony büfi lesz, de mivel sokan is voltunk, meg nem igazán volt választásom, így előre lapoztam egyet, megnéztem, hogy hol jön majd az a rész, ahol aztán mindenki teljes hangerővel énekel, a zenekar is mindent bevet, na gondoltam, majd ott eleresztem az én kis „kamasz-büfimet”. Így is volt, a karmester lekerekítette a zenei sort, kivárt, én pedig eleresztettem, amit el kellett eresszek, de a már emlegetett bohóság miatt, sajnos hármat lapoztam előre, így nem a legnagyobb zenei forgatagba büfögtem bele, hanem a teljes csendbe. Szerintem csak a közvetlen körülöttem állók hallották, de ez is elég volt, hogy a férfi oldalon egy fél szólam megszűnjön énekelni, s mindenki a röhögését próbálja visszatartani, míg én állok vörös fejjel szégyenkezve korábbi bűnöm miatt. Az alkalmas időt fel kell ismerni, hogy éppen mit lehet és mit nem. Mert ha nem ismerjük fel az életünkben a kiemelt életpillanatokat, amiket Isten nagy találkozásokra készített el, ha lemaradunk a szerelmünkről, a gyerekünkről, a ránkbízottakról vagy magáról az Úr Jézus Krisztusról, akkor az életünk szépen lassan romhalmaz lesz, ahol kő kövön nem marad…