Vihar előtt

“Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya: ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent: mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid”.” (3b-4.)

Vihar előtt majd szétreped a fejem, lüktet, zakatol, olyan mintha valaki az idegszálaimon akarna táncórákat venni. Érzem, hogy valami közelít, valami nálamnál sokkal nagyobb és hatalmasabb, amit nem uralhatok, nem győzhetek le, aminek teljesen ki vagyok szolgáltatva. Vihar előtt zavart vagyok, nyomott vagyok, erőtlennek és kiszolgáltatottnak érzem magam. Ez az egész Jelenések könyve olyan, mint egy leírás a nagy viharról, amibe lesz, ami belepusztul, lesz, aki belevész, és persze lesz, aki túléli. Nekem majd szétfeszíti a fejem és a szívem ez az egész, talán ezért nem is szeretek belegondolni a teremtett világ végébe, ami után persze tudom, hogy majd jön az új teremtés, de akkor is. Legszívesebben üvöltenék, mert én nem látom, hogy ebben az egészben hol tartunk, már volt, majd lesz, vagy éppen az egész közepén vagyunk?! Ki ne félne téged Urunk, olvasom, miközben azt látom, szinte senki sem féli, a népek nem jönnek el, hanem egyre messzebb menekülnek az Élő Istentől. Talán azért, mert most nem nyilvánvalóak az Isten igazságos ítéletei? Ha ez így van, akkor még erősebb a lüktetés a fejemben, mivel mi keresztyének vagyunk vagy lennénk azok, akiknek nyilvánvalóvá kellene tenni, ki az Isten, és mit tett Fiában a Krisztusban. Milyen furcsa, nem?! Mi keresztyének, akik már alig várjuk az Isten mennyei királyságát, nap, mint nap fohászkodunk azért, hogy jöjjön el a Te országod, tehetetlenségünkkel, kicsinyességünkkel, meg hiteltelenségünkkel egyre jobban késleltetjük azt. Mi lesz így velünk, ha a vihar tényleg ide ér?