Preszekvell

Boldog, aki elhitte, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki. (45.)

„Réges-régen egy messzi-messzi galaxisban…”, kezdődhetne így is a mai kis szösszenetünk, de még mielőtt ellőjük a Sztarvarzhájp egy újabb ikonikus elemét, maradjunk csak még egy kicsit a mi galaxisunkban. Ott, ahol tetszett az Istennek, hogy mindazt, ami Ő, Jézus Krisztusban tegye nyilvánvalóvá, s az első szívdobbanástól, az édesanyja hasában az első mozdulástól hirdesse: az Isten emberré lett. Ennek a folyamatnak egy ihletett pillanata Mária és Erzsébet találkozása, ahol elhangzik egy olyan mondat, ami minden szemlélődőnek, keresőnek, vagy Istent magasról leejtőnek fontos üzenet lehet. Úgyis mondhatnánk, hogy ez a boldogmondások nulladik eleme, az első előtti, s itt már újra visszamehetünk az emlegetett „filmkilencológia” alap ötletéhez. Mert ugye a legzseniálisabb filmes húzás az, hogy végy egy filmtriológiát, és csináld meg az első előttit, meg az-az előttit, meg az eggyel korábbit, mert ezzel megteremted annak a lehetőségét, hogy a folytatás is értelmet nyerjen. Most abba nem mennék bele, hogyan sikerült annyi pénzből ennyi minősíthetetlen és értelmetlen dolgot összeforgatni, és most a fanok csukják be a fülüket, nekik amúgy is tökmindegy milyen a film, ha egy darab bantha ürüléket lebegtetnének a Tatuin bolygó sivatagos levegőjében, azt is tapsolva néznék, de legyünk őszinték: minden folytatással és előzménnyel vigyázni kell. A Mindenható Istent – bizonyára zseniális rendezői képességei miatt – nem érheti az a vád, hogy ne alkotott volna nagyot, amikor engedi, hogy Erzsébet ajkán felhangozzék a jézusi jól ismert boldogmondások „preszekvellje”, őselődje, mindent érthetővé és felfoghatóvá téve. Mert minden, amit Jézus tett vagy tenni fog és minden emberi boldogság ettől az egytől függ: Elhisszük-e azt, hogy Isten, ha mond valamit, akkor azt be is teljesíti?!