Harminc perces néma csend

„Amikor feltörte a hetedik pecsétet, csend lett a mennyben, mintegy fél óráig.” (1.)

Kisdiákként sohasem értettem, hogy miért kell egy perces néma csendben megállnunk akkor, amikor megemlékezünk valami múltbeli fontos dologról, vagy fontos személyről. Nem értettem, hogy mit használ a múlt áldozatainak az, ha én egy percig (ami mindig vagy egy fél volt, vagy négy és fél) csendben és lehajtott fejjel állok. Főleg az zavart, hogy ennyi idő alatt nem tudtam rájuk gondolni, nem tudtam az egészbe érzelmileg vagy csak gondolati síkon bevonódni, szóval tényleg így unalmas volt az egész. Aztán kicsit benőtt a fejem lágya, gyerekem is lett, s az én bölcs édesanyám azt mondta, hogyha egy gyerek zajong, sír vagy üvölt, az nem annyira vészjósoló, mint amikor teljesen csendben van, mert ha csend van, akkor rohanj! A gyereknél az egyperces néma csend is (kivéve, ha letetted aludni) már rosszat jelent, ő biztos nem unatkozik alatta. Manapság azt gondolom, bárcsak lenne az életemben egyszer-kétszer, ha nem is egy perces, de sokszor egy perces néma csönd, amikor nem beszélnek hozzám, s én sem beszélek senkihez. Felértékelődött a csend az életemben, különösen is azóta, amióta egyre kevesebb részem van benne. A csend, a felkészülés időszaka, a rákészülés ideje, amikor még utoljára vehetek egy nagy levegőt, végiggondolhatom amit tennem vagy mondanom kell. Ennek a csendnek a szükségességéről csak annyit, hogy mielőtt az angyalok beharangoznák s elindítanák ennek a világnak a szép és lassú végjátékát, csaknem félóráig csendben voltak mennyben.