Padlás

„Mi pedig, testvéreim, miután külsőleg, de nem szívünkben, egy rövid időre elszakadtunk tőletek, annál nagyobb vágyódással törekedtünk arra, hogy ismét lássunk titeket.” (17.)

Életemnek egy nagyon nehéz időszakában láttam először a Padlás c. színházi darabot, aminek akkor felnőttként is úgy tudtam örülni, mint egy egészen kicsi gyerek. Csak ott eszméltem rá, hogy a „Szilvásgombóc” dal ebben szerepel, s ugyancsak ott jöttem rá, hogy az egyik kedvenc dalom, a „Fényév távolság” is, ebben a musicalben hangzik fel először. Aki nem ismerné, a Sztevanovity Dusán és Presser Gábor által írt mese-musical egy padláson játszódik, ahol négy szellem vár arra, hogy a Révész elvigye őket az „örökre szépek bolygójára”. Persze van benne ármány, van benne szerelem, jó kis móka korhatár nélkül, még humor is akadt benne. Ahogy néztem és hallgattam az újra-hangszerelt darabot, egyre erősebben éreztem, hogy minden szereplőnek ugyanaz az érzése van, mint nekem. Elszakadtunk valamitől és valahonnan, s az egész életünk folyamatos vágyódás és útkeresés, állandó törekvés arra, hogy végre rátaláljunk, hogy végre megérkezzünk. Ez-az, ami minden emberi életnek a mélyén – tudva vagy tudatlan – de ott motoszkál, örök nyugtalanságot okozva ezzel nekünk. Ha egy embertől szakadunk el, akit nagyon szeretünk, igyekszünk mindent megtenni, hogy minél hamarabb visszataláljunk hozzá. Ha a hazánkat kellett hátra hagynunk, akkor addig hajt a honvágy, míg újra vissza nem térünk oda. Amikor az Istent veszítettük el, ott olyan nagy lett a köztünk lévő távolság, hogy akármennyire is vágyunk rá, de nem tudunk újra a közelébe jutni. Ezért döntött úgy az Isten, hogy Jézus Krisztusban egészen közel jön hozzánk. Már nincsen tőlünk fényév távolságra, sőt!