Nagyanyám

„Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.” (13.)

Mindenkinek van egy nagyanyja, akinek azt a mondást tulajdonítják, hogy „Megbocsátok, csak nem felejtek”. Nekem is volt. Aztán, hogy mondott-e ilyet vagy már más nagymamák mítoszai testesültek meg benne és a rávaló emlékezésünkbe, azt magam sem tudom. Persze jobb is eszembe juthatna itt a járási bíróság folyosóján, miközben arra várok, hogy tanúként meghallgassanak, Mr. Lakatos Noname tárgyalásán, aki annyira sajátjának érezte a pincénket, hogy volt oly kedves és társaival egy verőfényes tavaszi napon lakozást is vett ott. Majd távozás közben magához ragadva egy-két nekem is fontos használati tárgyat letűnt a színről, nem kis kalamajkát okozva ezzel az életemben. Most itt állok a folyosón, mellettem álldogál az egyik tettestárs, megdöbbenve ismerem fel az egyik utcabeli suhancot benne. Ha a társai is utcabeliek, akkor újra intenzíven beindul az életemben a romamisszió, csak nem én keresem őket majd, hanem ők engem. Mindegy. Az a durva, hogy én nem vagyok a nagyanyám, és már el is felejtettem egy csomó mindent, ami ehhez a múltbeli élményemhez kötődik. Elfelejtettem mennyi bosszúsággal járt ez az egész, mennyi pénzembe került pótolni az ellopott dolgokat, mennyire fájdalmas volt látni a kislányom arcán napokig a félelmet, idegeskedni azon, hogy estére is be kell riasztanunk a házat, mintha egy háborús övezetben élnék. Én felejtek, és meg is bocsátok. Nézem ezt a srácot, kemény, barna vonásait, egyáltalán nem haragszom rá, úgy odamennék hozzá, vállára tenném a kezem, elmondanám neki, hogy megbocsátottam és ha tudok segíteni abban, hogy máskor ilyen ne történjen akkor csak szóljon bátran… persze nem megyek oda, nem mondok ilyeneket. Azért nem, mert ő még nem bocsátott meg. Sem önmagának, sem a törvénynek, sem nekem, aki segítettem a törvényt abban, hogy elkapják. Ma úgy megyek haza, mint jogkövető állampolgár, mint győztes keresztyén, az meg, hogy vajon mi lesz velem, amikor ők visszatérnek az utcába, az már nem az én megbocsátásom kérdése. Vae victis! – jut csak eszembe. Meg amit nagyanyám megbocsátás és nem felejtés közben mormolt: Kyrie eleison!