Kortünet

„Köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus Jézus szolgája, aki mindenkor küzd értetek imádságaiban, hogy tökéletesen, teljes bizonyossággal, állhatatosan maradjatok mindabban, ami az Isten akarata.” (12.)

Nem tudom, hogy mi volt hamarabb, a kortünet vagy a népbetegség, de jelen gondolatmenet szempontjából talán mindegy is. Az azonban már nem mindegy, hogy amit tapasztalunk az „csak” tünet, vagy az maga a betegség. Anélkül, hogy kedves-rendes diagnoszták bőrébe képzelném magam, egyre inkább azt érzem, hogy mindaz, amit ma az emberi kapcsolatok szintjén tapasztalunk, az „csak” tünet. A minap hallottam fiatalokat, akik azon témázgattak, hogy miután tekertek egy tekerhetőt, utána kinek a lakásán legyen meg, aminek meg kell lennie, és milyen kár, hogy xy nevű haver, annyira be van rúgva (nem ezt a szót használták, de én azt a szót nem használom) nem tud velük menni, pedig mekkora poén lesz. Miközben ezt emésztgettem, egy volt tanítványomat kivágták a suliból hasonló tekerős story miatt, újabb ismerősömről tudtam meg, hogy válik, miközben a híradó beszámol egy nőről, akit három lakótársa módszeresen kínzott halálra (nácikat megszégyenítő technikával) kicsiny kis hazánkban… nem folytatom. Nem is nagyon tudnám, nálamnál nagyobb szóval élve: „Szó bennszakad, Hang bennakad, Lehellet megszegik”, döbbenet, ami itt van. Egyre több tünet ordítja az arcomba, hogy valami súlyos népbetegség van a dolgok hátterében, amit nyilván nem lehet csak egy szóval leírni, de talán ha mindenki megtalálná azt az egy szót, ami szerinte a közös betegségünknek a része, közelebb kerülhetnénk a gyógyuláshoz. Az én mai szavam az állhatatosság és a kitartás. Vagy ahogyan itt olvassuk, tökéletesen, szilárdan megállni valamiben. Ez ma nagyon hiányzik. Kitartani, állhatatosnak lenni, nem feladva az élet legszentebb és legfontosabb dolgait, szerintem ma nagyon sok embernek hiányzik az életéből. Csak remélni tudom, hogy azok, akik Krisztus követőinek mondják magukat, képesek lesznek ebben is példát adni ennek a világnak.