Az Érthetetlen

„Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” (13.)

Csak félve ejtem ki a nevét, nem azért, mert az övéi ki sem merték ejteni, és mást mondtak helyette, amikor kiolvasták. Nem azért, mert Ő a Hatalmas, a Fenséges, mert Ő az, aki a végtelen messzeségből és távolságból a lehető legközelebb jött hozzánk. Nem azért, mert úgy neveltek, hogy félnem kellene tőle, s nem is azért, mert félve félem Őt, hanem azért, mert Ő az egyetlen az életemben, akit egyáltalán nem értek. Nem értem Istent. Azt, amit mond az hallom, felfogom és önmagamnak le is fordítom, értem, de Őt magát nem tudom megérteni. „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az ő útjai!” (Róm 11:33) Lehet, hogy pontosan ez az, ami zavar, hogy Kikutathatatlan, s rajta múlik, hogy mennyit enged magából látni és érteni. Aztán, ha kicsit utána gondolok, talán mégsem ez zavar a legjobban, hanem az, hogy nem értem, miért bízik ennyire bennünk, és miért bíz ránk ennyi mindent. Számomra érthetetlen, hogy képes ránk, emberekre bízni olyan feladatokat, amit nemcsak, hogy nem érdemlünk meg, hanem amit talán teljesíteni sem tudunk. Például engedi, hogy az Ő beszéde a mi szánkból hangozzék el a világ felé, és engedi, hogy mások ezt el és befogadják, de nem emberi beszédként, hanem az Ő igéjeként. Érthetetlen, hogy ennyire bízik bennünk, és ennyi mindent bízott és folyamatosan bízik ránk. Hihetetlen, de mégis igaz, Isten megbízik bennünk. Te érted ezt?