Átutazó

„… titeket pedig az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben egymás iránt és mindenki iránt, ahogyan mi is szeretünk titeket.” (12.)

Egyszer a nagy bölcsről mesélték, hogy egy messze földről érkezett fiatal vándor kereste fel, azzal a szándékkal, hogy tanuljon a bölcstől valami fontosat az életről. Amikor a faluba ért, a helybéliek megmutatták neki a bölcs mester szegényes és egyszerű házát, amibe belépve a fiatal vándor nagyon megdöbbent. A kicsiny kis házban három üres helység volt, s a legutolsó kicsiny kis szobában ott ült a bölcs egy szőnyegen, és éppen gondolkodott valamin. A fiatal vándor döbbenten kérdezte: – Ó bölcs ember, hol vannak a dédelgetett dolgaid, a kedves tárgyaid, mindaz, amit hosszú és áldott életed végére magadnak szereztél? A bölcs feltekintett merengéséből, és hamiskás mosollyal visszakérdezett a neki feltett kérdésre: – Mond kedves fiatal vándor, és a te kedves és dédelgetett dolgaid hol vannak? A vándor megdöbbenve felelte: – Ne haragudj ó bölcs ember, de nem hoztam magammal semmit, mert csak átutazóban vagyok itt. – Én is – felelte nyugodtan az öreg és folytatta tovább merengését. Sokan csak az alapján tudják meghatározni önmagukat, hogy mit értek el, mit gyűjtöttek maguknak, mit sikerült megvenni, vagy éppen felépíteni. Akkor, amikor a vásárlás, a magunknak gyűjtés életcéllá vált, sokan végig sem gondolják, hogy valamennyien csak átutazók vagyunk ezen a világon. Akkor, amikor eljön életünk utolsó pillanata, akkor akármennyire is jó lenne továbbvinni magunkkal tárgyakat, eszközöket, otthonokat, rá kell, hogy döbbenjünk, mindent itt kell, hogy hagyjunk. Kivéve azt a szeretetet, amely az életnek azon az oldalán is működik. Hiszen amit itt szeretettel teszel, s maga a szeretet, amely tettekre sarkal, az az egyetlen dolog, amit továbbvihetsz magaddal akkor, amikor majd az Élő Isten elé állsz. Csak átutazók, ne felejtsétek. Kicsiny kis poggyásszal.