jelek

„Szeretlek benneteket – mondja az ÚR. De ti azt kérdezitek: Miből láthatjuk, hogy szeretsz minket? Abból, hogy Ézsau testvére volt Jákóbnak – így szól az ÚR –, mégis Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem; hegyeit pusztasággá tettem, birtokát a pusztai sakáloknak adtam.” (2-3.)
Sokat lehetne azon vitatkozni, hogy melyik lehet M. Night Shyamalan legjobb filmje, nem is nyitom ki ezt a kaput, döntse el ki-ki maga, hogy melyiket teszi a legfelső polcra. Nekem – talán mert egy fogékony életszakaszomban talált meg – a Jelek az egyik kiemelkedő muvi, persze ehhez kellett „amostanságnemistudomhovalett” Mel Gibson és Jokerként a napokban mennybe menő Joaquin Phoeni játéka is. Azért is, mert Shyamalan úr, tetszik nem tetszik, de tud operálni a feszültséggel, gondoljunk csak az Esemény című borzalomra, ahol szinte csak feszültség volt, semmi más. Habár azt a filmet egy Mel Gibson sem tudta volna feldobni, az embereket kinyíró fák sztorija annyira borzalmas, hogy ahhoz elég volt az a színészi gárda is. Vissza a Jelekhez, ami – szerintem – egy nagyon intelligens tanmese az élet legfontosabb dolgairól. Arról, hogyan lehet hinni vagy nem hinni valamiben, hogyan lehet és kell szeretni, megbocsátani. Amikor az embernek figyelnie kell a jelekre, amik lehet, hogy hatalmas gabonakörök képében kerülnek elénk, de van, hogy csak a gyerekünk, vagy a testvérünk egyszerű hétköznapi szokásai lesznek jelekké. Jelezve, hogy mit éreznek, gondolnak, vagy éppen hisznek a szereplők. A film tanulsága, hogy figyelni kell a jelekre, mert mindennek van jele. Éppen ezért nem ördögtől való a kérdés, hogy van-e jele annak, hogy az Isten szeret minket? A válasz legalább annyira sejtelmes, mint egy Shyamalan film záróképsora. Ahol nem történik semmi, csak látod magad kívülről, s a puszta létezésed és az Ő létezése lesz a válasz.