Későn érő típus

„Ekkor a fent nevezett férfiak előálltak, és gondjaikba vették a foglyokat: a mezteleneket mind felöltöztették a zsákmányból, ruhát és sarut, ételt és italt adtak nekik, és bekenték őket olajjal. A gyengéket szamarakon szállították, és elvitték őket honfitársaikhoz Jerikóba, a pálmák városába; azután visszatértek Samáriába.” (15.)

Népszerű téma mostanság a „mamahotel-papabank” kérdésköre, ami ugye az otthonlakó harmincasok szükségszerű és/vagy kényelmes létformájának a pszichológiai szétcincálása. Nem megyek bele mélyen, mert nincs is értelme, de ugye az alap kérdése a témának, hogy mikor és hogyan nő fel az ember, akarunk-e még gyermekek maradni, esetleg meddig és hogyan akarunk gyermekek maradni. Ez most nem a klasszikus kidult (kid+adult) problémafelvetés, hanem sokkal inkább az alapprobléma megoldása felé visz el minket. Mert nincs is azzal semmi baj, hogy valaki későn érő típus, az a kérdés, hogy amikor eljut a felismerésig, akkor azután mit tesz?! Sokáig gyermeknek maradni vagy sokáig a szülő szerepben tetszelegni, sokáig engedni, hogy egyszer, egy kapcsolat uralkodjon rajtunk, engedni, hogy a múltunk kísértsen, ezek mind-mind ugyanannak a témának a különböző variációi. Mi van azután, ha felismertük, hogy elrontottuk, benéztük, azt választottuk, kényelmes vagy egyszerűbb volt? Mi lenne?! Mehetünk ugyanúgy tovább, vagy változtathatunk. Ki lehet lépni a sorból, elő lehet állni egy új ötlettel, végre lehet jót és jól tenni, abbahagyni a háborút, kit tudja még mit. Van mindenki életében egy pont (lehet több is, de egy biztosan van) amikor eldöntheti, hogyan is megy tovább. Erre jó példa a mai igénk, amiben az Isten elleni életet élők egy ponton felismerik, hogy lehet ezt másképpen is. Nem kell tetézni a bajt, nem kell újabb bűnnel elfedni az előzőt, hanem lehet másképpen is. Igaz későn érő típusok voltak, de nem volt még végzetesen késő nekik, így hátra hagytak mindent s odébb álltak, hogy teret kapjanak azok, akik tudtak és akartak jót és jól tenni. Nem tudom igaz-e, de most aktuális: Jobb későn, mint soha…