Vezetéselmélet

„Sorsolással osztották be őket, ezeket is, meg azokat is. Így lettek Eleázár és Ítámár fiai szent és Istentől kijelölt vezető emberek.” (5.)

Gyakran hallom, úton-útfélen, buszmegállókban, éttermek teraszán, csak álldogálva a bolti sorban, hogy az embereknek baja van a vezetőikkel. Mivel ezt elég régóta hallom, s úgy tűnik, ez nem kormányzati ciklusfüggő, így általánosságban gondolom, hogy az embereknek nem tetszenek azok, akik vezetik őket. Azoknak is, akik odaszavaztak, meg azoknak is, akik nem. Ez persze rögtön lehetne félelmetes fegyvertény, hiszen mégiscsak demokratikusan választott vezetőink vannak, nem katonai puccs, vagy egyéb nemtelen módon vezetői posztra jutó diktátorok ülnek a nyakunkon, hanem olyanok, akiket „mi emeltünk trónra”. Mielőtt azt gondolnánk, hogy Isten népe nem így működik, rögtön hadd lombozzalak le, kedves olvasónk, mert a helyzet nálunk még rosszabb. Nincs olyan egyházi vezető, akit ne pfujolnának valamiért, ne próbálnák meg hátulról és alattomosan rombolni mindazt, amit ő igyekszik felépíteni. A probléma oka abban keresendő, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a felénk helyezett tekintélyt annak, aminek azt az Isten kitalálta. Vannak Istentől kijelölt vezető emberek, akik – feltételezve, hogy a választásuk vagy kijelölésük imádságos szívvel és Istentől elkért folyamatban ment végbe – miután bizonyították elhívásukat és alkalmasságukat, arra rendeltettek, hogy vezessenek minket. Erre van ajándékuk, megbízatásuk, elhívásuk, így lesznek „szent és Istentől kijelölt vezető emberek”. Nekik kihívás és felelősség, hogy méltóan járjanak el ebben a tisztségben, nekünk állandó harc, hogy legyőzve óemberünket, képesek legyünk elfogadni az ő vezetésüket. Mindegy, hogy egy apa, egy lelkész, egy a ranglétrán bárhol álló vezető, nekünk ugyanaz a feladatunk. Meg kell tanulnunk elfogadnunk a vezetést, ha az csakugyan az Istentől jön, hogy jó dolgunk legyen abban a rendszerben, ahol az Isten mindenkinek helyet talált.