Teltház

„A papok nem tudtak bemenni az Úr házába, mert az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát.” (10.)

Lehet, hogy az idő mindent megszépítő messzesége képes átszínezni történeteket, lehet, hogy a nagy mesélők egyedi tulajdonsága ez, de mintha pontosan emlékeznék erre. Nyíregyházán próbáltunk egyezkedni a MÁV csoda hungaricummal, hogy ne egy darab kocsit indítson, mert nem férünk fel rá. És tényleg, amikor egy ember nagy nehezen felpréselte magát a vonatkocsi egyik oldalán, akkor a másik oldalán egy sajnos leesett. Ez volt számomra az abszolút teltház, se előtte, se azóta, nem is láttam hasonlót. Ma, ezen a csodaszép vasárnapon – akármennyire is jó lenne ezt hinni – nem gondolom, hogy lenne olyan templom Magyarországon, amelyik annyira megtelne az úrnapi istentiszteleten, hogy oda már senki ne férjen be. Persze nehéz okot találni, megmagyarázni, hogy miért is nem megy ez nekünk, miért is érezzük hatástalannak a keresztyénséget, miért nem népszerű és nem vonz tömegeket?! Valahogy azt érzem, hogy a kudarc oka, a csak keveseket megérinteni képes üzenetünk, nem az üzenet küldője miatt ilyen, hanem valahol az üzenet átadóinak a kudarca ez. Akár az enyém is, még akkor is, ha okát pontosan beazonosítani nem tudnám. Volt időszak, amikor az Isten házában teltház volt, amikor oda egy pap sem fért be, nem tudtak bemenni, mert ott volt az, aki mellet nem fér meg más hang, akinek nem kell tolmács, aki teljes erejével képes megmutatni magát az embereknek. Valahol talán a ma megélt „teltházmentes” időszakunkban érdemes ízlelgetni a helyes arányát az Isten és ember jelenlétének az üzenetben, az alkalomban, a közösségben. Az emberi okosságok és isteni bölcsességek, a saját magunk dicsőségének vagy az Isten dicsőségének a helyes arányát mindenben, amit az Ő nevében mondunk vagy teszünk.