Mások

„Menj, mondd meg szolgámnak, Dávidnak, hogy ezt mondta az Úr: Nem te építesz nekem házat, hogy abban lakjam, hiszen attól fogva, hogy fölhoztam Izráel fiait, nem laktam házban mindmáig, hanem sátorból sátorba, egyik hajlékból a másikba mentem.” (4-5.)

Talán az a legnehezebb, amikor rájövünk, hogy nem minket, hanem valaki mást vagy másokat választanak. Lehet ez egy feladat, egy munkakör, egy barátság, talán egy szerelem, ahol és amiben nem ránk esett a választás. Nehéz benyelni és megemészteni egy ilyet, főleg akkor, amikor nincsen különösebb oka a hátratételünknek vagy a mellőzöttségünknek. Amikor nem tudjuk beazonosítani, hogy mi is lehetett az oka annak, hogy nem minket választottak. Persze – függően a helyzettől – rögtön elindul az önhibáztatás, vagy a másik fél becsmérlése, az összehasonlítgatás, az ok-okozat keresés. Pedig, lehet mindenkinek egyszerűbb és méltóbb lenne, ha képesek lennénk csöndben elhordozni a vereséget, s nem lépnénk rá arra az útra, ahol a gyűlölet mindent megemészt. Ha csak a legnagyobbakra gondolunk, Káin olyan nehezen viselte a hátratételt, hogy képes volt agyoncsapni az öccsét Ábelt, mert az Isten – látszólag – nem őt választotta. Jákób a kevésbé erőszakos úton járt, de mindenképpen hasonló motivációtól vezérelve próbálta meg átverni apját és testvérét. Rajtuk is látszik, milyen nehéz beletörődni abba, hogy nem én leszek az, akit választanak. De ez is a hitünk egyik próbája lehet, ha elmerjük hinni, hogy az Isten sokkal jobban tudja, hol van helyünk, dolgunk és lehetőségünk építeni az Ő országát. S akkor, amikor kimondják felettünk, hogy „nem te”, s így bezárul egy ajtó, talán ugyanabban a pillanatban megnyílik egy másik, amin keresztül beléphetünk oda, ahol már helyünk és feladatunk van!