Homályban

„Akkor ezt mondta Salamon: Az Úr mondta, hogy homályban kíván lakni.” (1.)

Én is beléptem abba a kategóriába, amikor már nemcsak én ajánlok filmet a gyerekeimnek, hanem ők is nekem. A nagyfiam, aki nagyon belevaló srác (na igen, áradozhatnék, hogy kedves, okos, jóképű, és van egy hasonlóan tuti kishúga is, de nem teszem) régóta mondogatja, hogy meg kellene már néznem a „Csillagok között” Nolan csúcsprodukciót. Azért, mert olyan nekem való, mert jó a képi világa és mert igazán komoly szimbolikával dolgozik. Jelentem: megnéztem és a fiamnak igaza volt. Az egész filmben ott lebeg valami köztünk és a titok között, valami, ami sejtet az igazságból apró kis részleteket, de közben a lényeget elrejti előlünk. Eleve a téma is olyan, amit ismerünk, és közben mégsem tudunk eléggé megismerni: gravitáció, féreglyuk, tér és idő összefüggései, az emberiség jövője. Az egész filmnek talán a felütése a legmegrázóbb: a Földet ellepi az a finom por, ami mindenhová beszivárog, ami megbetegíti a tüdőt, ami elhomályosítja a látást. Az éhező emberiség reményvesztetten várja pusztulását vagy megmentését, aztán ebben a porlepte homályban egyszer csak eljön a megváltás, mindezt a fizikán és csillagokon túli szeretettel megspékelve. Tetszik az egész. Az emberi és az isteni határán egyensúlyozni, ide is, oda is belecsípni, tudva, hogy az egész téma olyan nyilvánvaló és mégis annyira titokzatos. Olyan, mint az Isten maga, aki kijelenti és elmondja magáról, hogy homályban szeretne lakni, sűrű felhőbe takaródzva rejtve maradni az ember szemek elől. Mindig csak annyit megmutatni magából, amennyi éppen akkor ott szükséges. A mindent elhomályosító finom por ott lebeg közte és köztünk, s csak találgathatunk, hogy milyen is Ő valójában. Aztán ebbe a homályba érkezik majd el a megváltás, ami megmutatja mindazt, amit eddig csak sejtettünk.