Hol nem volt…

„Küldj azért hozzám egy olyan embert, aki ért az arany, az ezüst, a réz és a vas megmunkálásához, a piros bíborhoz, a karmazsinhoz és a kék bíborhoz, és el tudja készíteni a véseteket azokkal a mesterekkel együtt, akik nálam, Júdában és Jeruzsálemben vannak, akiket apám, Dávid alkalmazott.” (10.)

A tegnapi mesés trúbézdsztori folytatása hasonlóan ámulatba ejti az egyszerű olvasót, akkor, amikor Salamon templom és palota építési projektjének a részleteibe belelát. Nem is a grandiózus tervek, a részletgazdag bemutatás, az uniós források bevonásának mellőzése nyűgöz le engem, hanem az, ahogyan Salamon az Istentől elkért és meg is kapott bölcsességet használja. Mert ugye azt gondolhatnánk, hogy Salamon abban a pillanatban, ahogy isteni bölcsesség birtokosa lett, Istennek engedelmeskedő szív mellé kapott egy nagy adag szürkeállományt is, s mindenhez értő polihisztorrá nemesedett. Költségvetést csinál, tervező asztalhoz ül, vázlatterveket rajzol, aztán majd az építkezésnél mindenbe beleszól, mindent megkritizál. Nem ez történik. Salamon bölcsessége pontosan abban rejlik, hogy felismeri, mi az ő dolga és mi az, amit nem neki kell megcsinálni. Felismeri, hogy mi az, amiben ő nagyon jó, s mi az, amihez még így sem ért. Salamon bölcsessége, s azóta is, az Istenben gyökerező élet bölcsessége ez: a tudás mindig „nem tudással” kezdődik. Kimondani azt, hogy „nem értek valamihez”, vagy „nem az én dolgom”, esetleg segítséget kérni másoktól, a legnemesebbek tulajdonsága. Mindig gyanús, amikor valaki mindenhez ért, mindent megcsinál és senki másnak nem ad és nem enged teret. Merjetek nem tudni és merjetek valamihez nem érteni, s megkeresni azt az embert, akit Isten talán pontosan arra rendelt, hogy bizonyos dolgokban helyettünk is „tudjon” és cselekedjen.