Hálaáldozat

„Dávid király ezeket is az Úrnak szentelte azzal az ezüsttel és arannyal együtt, amelyet más népektől: az edómiaktól, a móábiaktól, az ammóniaktól, a filiszteusoktól és az amálékiaktól hozott el.” (11.)

Sokáig nem értettem ennek a szónak az igazi jelentését, aztán úgy hozta az élet, hogy a szemem előtt lett valósággá a hálaáldozat fogalma. Még kisdiák voltam, amikor egy nyáron keresztül „idegenvezettem” egy múzeumban, ahol számomra a legunalmasabb terem egy olyan kiállító tér volt, ahol régi énekeskönyvek, terítők, és istentiszteleti edények voltak a vitrinekben. Persze én próbáltam lelkesedni, legalább olyan vehemenciával ecseteltem a régi terítők értékeit, mint a héber tekercs, vagy a középkori kódex szépségeit, de a lényeget sajnos nem értettem. Aztán, évek múlva, kicsit már benőtt fejjel újra végig sétáltam azon a termen, és megértettem valamit, szinte automatikusan tudtam azt, amit évekkel korábban nem. Mindem, ami ott ki volt állítva hálaáldozat volt az Istennek. Mert egészséges lett egy gyermek, mert sokáig élt valaki házasságban, mert kibírta a hosszú betegséget, mert szépen halt meg valakije, s nem szenvedett sokat. A hálaáldozat semmi más, mint felajánlása az élet legegyszerűbb dolgainak az élet legegyszerűbb dolgaiért. Nem cserébe, hanem hálából. Mert minden amink van, Isten kegyelméből van, még akkor is, ha ezt elsőre nem biztosan látjuk és érezzük. Mindegy, hogy csatában szerzett kincs, mindegy, hogy fizetés, vagy ajándék, de fel lehet ajánlani az Istennek. Ha nem vagyunk ókori királyok, akkor a kétkezi munkánk gyümölcse, egy apróság, egy bármi, amivel őszintén kifejezzük a hálánkat azért, hogy az Isten Isten, mi pedig a gyermekei lehetünk.