Nyelvvizsga

„Azután elfoglalták a gileádiak a Jordán gázlóit Efraim elől, és mikor a menekülő efraimiak azt mondták: Hadd menjünk át! – megkérdezték mindegyiktől a gileádi férfiak: Efraimi vagy? És ha azt felelte: Nem! – akkor azt mondták neki: Mondd azt, hogy „sibbólet”! És ha az „szibbólet”-et mondott – mert nem tudta helyesen kiejteni –, akkor megragadták, és legyilkolták a Jordán gázlóinál. Így esett el akkor negyvenkétezer efraimi.” (5-6.)

Két emlékezetes filmélményem van ezzel kapcsolatban, de most kivételesen egyiket sem ajánlom. Pedig mind a kettő a maga nemében érdekes kérdéseket vet fel a nyelvhasználat miértje és mikéntje tárgykörében. Az egyik film a klasszikus Pygmalion (G.B.Shaw drámája) még klasszikusabb feldolgozása a My Fair Lady, amiben Audrey Hepburn próbál nem káromkodni, nem „tájszólni” több-kevesebb sikerrel. A fonetika professzor Higgins próbál úrinőt faragni a virágárus lányból, de a ruha és viselkedés még nem minden, rendbe kell tenni azt is, ahogyan beszél. Ez már keményebb dió. A másik film annyira nem idézhető, hogy lassan mindenki idézi, a 90-es évek cult filmje, a Ford Fairlane kalandjai, aminek a nyelvi képességeiről elég annyit elárulni, hogy egyedül Nagy Feróra lehetett rábízni a szinkront. Abban az időben ő merte ezt a stílust bevállalni. Na jó, azért van benne szellem is, egy rosszul sikerült stúdió felvételre azt mondja főhősünk: „Ez olyan rossz, hogy Keith Richards forog a sírjában, pedig még meg sem halt.” Mindkét filmnek ugyanaz a tanulsága, már ha van bennük ilyen. Az  vagy ahogyan beszélsz. Az is vagy, amilyen szavakat használsz. Az is vagy, ahogyan és amikor használod a szavakat. Néha csak rálegyintünk, amikor vmi olyasmit mondunk, amit nem kellene: ezek csak szavak. Nem számítanak. De! Számítanak. Van, amikor az életünk múlik rajta. Vagy az evilági, vagy örök életünk. Vigyázz a szavaidra, vigyázz a szavaiddal, mert elárulják honnan jöttél, ki vagy, és arról is beszélnek, hogy milyen lélek is lakik benned.