bizalom

„Segítséget kaptak velük szemben, és hatalmukba kerültek a hagriak és mindazok, akik velük tartottak, mert Istenhez kiáltottak segítségért a harcban, ő pedig meghallgatta kérésüket, mert bíztak benne.” (20.)

Ez nem egy olyan „bezzegazénidőmben” reggeli sirám akar lenni, de azért ne tagadjuk el a múltunkban rejtező igazságokat. Sok minden más volt az én gyerekkoromban, de talán a legfájóbb pont a biztonságérzetünknek az alakulása. Régen még meg lehetett bízni másokban, vagy legalábbis máshogyan lehetett bízni. Nem mondom, hogy még megvolt az ősbizalom maradéktalanul, de azt mondom, hogy volt kiben megbízni. Kisiskolásként simán felrakhattak egy távolsági buszra, ami elvitt egy vagy négy faluval arrébb, s nem kellett attól félni, hogy baja lesz a gyereknek. Meg lehetett bízni az utasokban vagy a buszos bácsiban. Ha kértél valakitől valamit, akkor mintha más lett volna az adott szónak a hitele, meg a vágy, hogy az ember teljesítse azt, amit megígért. Ma már azért óvatosabban szavazunk bizalmat egymásnak, a másiknak, bárkinek. Mint a viccben a székely bácsi, aki a következőket meséli a rendőröknek:  – A minap öt politikus hajtott vagy százötvennel, nekimentek a fának, és szanaszét repültek.  – És most hol vannak a sérültek? Eltemettem az összeset.  – Úristen és, ha még éltek?  – Hát, egyik-másik szólt, hogy Ő még él, de én bizony már nem tudok bízni ezekben… Ez az általános jelenség: nem bízunk, nehezen bízunk, pláne ezekben. Egyetlen egy félelmem van csak ezzel kapcsolatban, s ezért nehéz elfogadnom a világ ilyen furcsamód alakulását. Mert mi van, ha ez a bizalmatlanság rátelepszik az istenkapcsolatunkra is? Mi van akkor, ha már az Istenben sem tudunk bízni? Sok vesztes csata áll még előttünk, ha már Neki sem tudunk esélyt adni. Eltemetjük magunkban, miközben Ő kiabál, hogy él és létezik, s érdemes bízni Benne! Bízzatok az Istenben!