Örökléstan

„Az Úr, a mi Istenünk, szövetséget kötött velünk a Hóreben. Nemcsak atyáinkkal kötötte meg az Úr ezt a szövetséget, hanem mivelünk is, mindnyájunkkal, akik itt és most életben vagyunk.” (2-3.)

Még nem nagyon volt részem ilyen örökséges történetben, hála Istennek olyan emberek vesznek körül, akik hasonló könnyed nemtörődömséggel viseltetnek az ilyen és ehhez hasonló dolgok iránt. Magyarul, ha lett volna is min, akkor sem marakodtunk, többet ér az ember lelki békéje, mint az elsőre értékesnek tűnő tárgyiasított emlékek. Talán az is benne van ebben, hogy sohasem a ránk hagyott tárgyak hordozzák az igazi örökséget, hanem mindaz, ami a szívünkben, a vonásainkban, itt-ott elrejtve a szánk szegletében az előttünk járókból maradt. Na, egy ilyen „nem állok sorba semmiért” örökségosztás végeztével hozzám került a nagypapám Bibliája. Már az első belelapozás után tudtam, hogy sokkal többet kaptam, mint egy régi könyvet. Bibliám eddig is sok volt, de olyan egy sem, amiben a rám örökséget hagyó aláhúzta volna a neki fontos igehelyeket. Végig olvasva, a gyerekként is nagyon szeretett idős ember képe új vonásokkal bővült. Már tudtam mely bibliai igékből merített erőt, mit tartott igazán fontosnak, mi volt az, ami különös hangsúlyt kapott az életében. Akkor, amikor önmagamra gondolok, arra a lelki-szellemi örökségre, ami nemzedékről-nemzedékre öröklődik a családomban, akkor ezek az igék különös jelentőséggel bírnak. Emlékeztetnek arra, hogy az Isten terve és szándéka generációról-generációra egy és ugyanaz. Nemcsak atyáinkkal kötött szövetséget, hanem velünk is. Nemcsak az előttünk járók az ígéretek hordozói, hanem mi magunk is. De éppen így emlékeztetnek ezek az igék arra, hogy az ígéretek és áldások hordozóinak sora nem velünk kezdődött, hanem azokkal, akik előttünk jártak. S az-az ige, az-az ígéret, ami a nagyapámnak erőt adott a nehéz időben, az-az ige nemcsak, hogy erőt adhat nekem is, hanem jelzi: maga az Isten az én örökségem.