hátraarc

„De gyermekeitek, akikről azt mondtátok, hogy prédára jutnak, és fiaitok, akik ma még nem tudják, mi a jó és mi a rossz, ők bemennek majd oda, mert nekik adom azt, ők veszik birtokba. Ti pedig forduljatok meg, és induljatok a pusztába a Vörös-tenger felé!” (39-40.)

Velem is megesett már, hogy sokat bolyongtam, csak körbe és körbe, egészen reménytelennek tűnő módon. Miközben meneteltem, hamar elfogytak a zsoltárok, a lelket erősítő énekek, a testet acélozó motivációs gondolatok, kikopott a számból Krisztus vagy Buddha összes bölcsessége. Nem maradt más, csak a düh és a fájdalom, az érzés, hogy valakit okolnom kell azért, hogy itt kóválygok már időtlen idők óta. Nem megígérte az Isten, hogy velem lesz, hogy segít, hogy célba érek, hogy minden rendben lesz? Akkor meg most mi van? Tiszta őrület, hogy itt kínlódok meg kóválygok, mint a zsidók a pusztában… jut eszembe… tényleg… a zsidók a pusztában. Akiknek ígéretei voltak, akiknek maga a Szabadító Isten jelölte ki a célt és az utat, akik hamar odaértek, s aztán kicsinyhitűségük miatt nem mehettek be oda. Az ígéret földjének kapujában kellett hátraarcot csinálnia egy egész népnek, s bolyongani addig, míg meg nem halt az a nemzedék, amelyik nem tudott hinni az Istennek. Mielőtt Isten elküldte volna őket a pusztába hátraarcot parancsolva rájuk, előtte ígért, előtte bíztatott, utat készített, csodákat és jeleket tett, s mégis, egy egész nép fordított neki hátat. Tanulság nekem, itt és most. Aki hátat fordít az Istennek, aki az ígéretek beteljesülésének kapujában hátraarcot csinál, az ne csodálkozzon, hogy ehhez kapja meg Istentől a kezdő löketet. Nem kellett az ígéretem? Ám legyen… menjetek utatokra… háttal annak, amit adni akartam, arccal a puszta és a keserves vándorlás felé. Reménység? Van az is. Azoknak, akikről nem is gondolnánk…