hajthatatlan Isten

„De az Úr, aki megharagudott rám miattatok, nem hallgatott meg, hanem azt mondta nekem az Úr: Elég, ne is hozd szóba többé nekem ezt a dolgot!” (26.)

Gyönyörű tavasz van, legalábbis nálam. Madárcsicsergés, napsütés, gyereknyüzsi, az egyik „kísérletitankönyvet”, a másik „szirmaigergőt” tanul. Én meg gyönyörködöm bennük, a rendben, az izzadtsággal elért tavaszi nagytakarítás tünékeny tisztaságában. Felsóhajtok, mert olyan jó ilyen napokat is megérni, nem rohanni, csak úgy gyönyörködni mindabban, amit Isten enged megélnem. Én megértem ezt a jó öreg Mózest, különösen is az ilyen életpillanatokban, amikor van miben gyönyörködni. Ő is felnéz, szeme előtt van mindaz, amit az Isten megígért nekik, személy szerint neki, szakállát megsimogatja és jólesőn feledkezik bele a csodába, amit az ígéret után kapott isteni segítséggel birtokba vettek. Talán együtt gyönyörködnek ketten az Istennel. Aztán Mózes felsóhajt: „Uram, te annyira jófej vagy, kedves vagy, engedted ezt megérnem. Kérlek, engedd meg, hogy bemehessek abba a csodás világba, hadd láthassam a saját szememmel.” Olyan ez a pillanat, hogy mikor enyhülne meg az Isten, ha nem ilyenkor?! Mózes magasztalja Őt, más istenek felé helyezi, csodálja, hódol neki, de Isten, a Mi Istenünk hajthatatlan Isten. Mózes nem mehet be a Jordánon túlra, ez éppen úgy az Isten szava, mint az ígéret földjét nekik adó szó. Isten szava teremt, s egyik szava nem oltja ki a másikat. Szinte odamordul: „Elég… többet ne hozd ezt szóba nekem…”. Isten szava, nekünk adott ígérete igaz és valóságos, legyen az ítélet, vagy legyen az felmentés. Nem érdemes ellene hadakozni, nem érdemes alóla kibújni, mert amit megígért, az úgy lesz. Van, aki bemehet, van, aki nem. Van, akinek sikerül, s van, aki csak távolról szemléli a csodák földjét. A hit itt kezdődik. Elfogadni az Isten szavát, akár a leghőbb vágyaink ellenére is….